Miközben karácsony és újév tájékán a szerkesztőség jelentős része – köztük egyébként jómagam is – éppen Witcher lázban égett, egy másik jelentősnek mondható sorozat új epizódjai is felkerültek a világhálóra, illetve az Amazon Prime kínálatába. Ez nem volt más, mint a The Expanse széria negyedik évadja, mely a SyFy-on történt elkaszálás után kalandos úton került át az online könyváruházból kinőtt média-óriás palettájára. A szokásos évenkénti tavaszi megjelenés helyett ezúttal jó másfél évet kellett várni az új epizódokra, melyek – mind a 10 egyszerre – december 13-án váltak elérhetővé. Számomra a nagy kérdés az volt – jól ismervén a sorozat évadról-évadra változó színvonalát -, hogy vajon érdemes volt-e az Amazon mentése, képes-e felnőni a tévésorozat a regényhez? Elöljáróban annyit, hogy dacára az általánosságban pozitív nézői visszhangoknak, én azért találtam kivetni valót az új évadban is.

A harmadik évad lezárultával viszonylag bizakodó hangulatban vártam, hogy az immáron Amazon által forgalmazott negyedik évad milyen újdonságokat hoz majd. Ráadásul, amíg a harmadik széria által feldolgozott Abaddon’s Gate regény az egyik kedvencem volt az írott változatból, addig a most sorra kerülő epizódok alapjául szolgáló Cibula Burn számomra egyáltalán nem tartozott a regénysorozat emlékezetes installációi közé. Így nyilván az elvárásaim is szerényebbek voltak a filmes változattal szemben. Lássuk tehát milyen történetszálakat próbáltak meg összeboronálni az alkotók ebben az évadban, hiszen – és ezt talán már említenem sem kéne – ezúttal sem elégedtek meg a James S. A. Corey szerzői álnév alatt alkotó Ty Franck és Daniel Abraham páros által papírra vetettekkel.

Egyik részről kirajzolódik előttünk a regény történetének gerincét alkotó cselekmény-vonulat mely a Rocinante legénységét kíséri el az első – főleg nyersanyagbősége miatt – kolonizálásra kiszemelt bolygó, az Ilus felszínére, ahol Holdenék feladata nem más, minthogy megakadályozzák, hogy az övbéli telepesek és a belsős nagyvállalat által pénzelt zsoldosok végleg egymásnak essenek. Torzsalkodásuk közepette persze már csak megkésve realizálják, hogy a bolygón egyáltalán nincsenek egyedül: a protomolekula által akár évmilliárdokkal korábban kialakított védelmi rendszer egyszer csak ébredezni kezd, talán nem kis mértékben köszönhetően a Holden fejében potyautasként közlekedő Millernek…

A regény eredeti történéseit lekövető cselekmény egy-két apróságtól eltekintve egészen vállalhatóra sikeredett, köszönhetően talán részben az Adolphus Murtry megszemélyesítésére szerződtetett Burn Gorman-nek (néhányaknak talán a The Game of Thrones-ból ismerős lehet), aki meglehetősen jó választásnak bizonyul a regénysorozat egyik legnagyobb gazemberének szerepére. A vélhetően limitált büdzsé kissé rányomja a bélyegét a regényben igencsak monumentálisnak leírt apokaliptikus események és az azt követő időszak vizuális megjelenítésére. Nem mintha az, amit megmutatnak nekünk rémesen gagyi hatást keltene, csupán érződik, hogy az eredetileg javarészt nyílt területen játszódó cselekmény zárt térbe költöztetésének ötlete vélhetően nem az írók és a rendező, hanem a pénzügyekért felelős emberek fejében született meg. Érdekes megfigyelni azt a már évadok óta tartó tendenciát, hogy az írók mennyire nem tudnak mit kezdeni Naomi karakterével. Alapvetően nem csoda: valóban nem könnyű vizuálisan megjeleníteni egy karaktert, aki főként technikai zsenialitásával és a főhős (Holden) iránti szerelmével vesz részt a történetben. Ezúttal is csupán arra kárhoztatott, hogy az évad messze legidegesítőbb szereplőjével, Luciával lelkizzenek a Roci fedélzetén.

Egy másik történetszálon Crisjen Avasarala választási kampányát követhetjük nyomon. Habár korábban az Egyesült Nemzetek vezetése csupán az ölébe hullott, ezúttal valóban meg is kell méretnie magát a pozícióért. A kérdés ezúttal az, hogy a korosodó – ellenben még mindig meglehetősen szabadszájú – politikus-hölgy meddig hajlandó elmenni, képes-e alámerülni a politika fertőjébe a hatalomért. Az ezerötszáz új világ felfedezése talán a Marsot érintette legkedvezőtlenebbül, hiszen az ezidáig a világuk generációkon átívelő élhetővé varázsolásának ideája által összetartott társadalom lassan kezd ráébredni eddigi fáradozásaik hiábavalóságára. A kényszerűségből leszerelt Bobbie Draper pontosan ezzel a ténnyel szembesül, mikor kényszerűségből munkát vállalván egy csempészbandában egy, a marsi hadsereg felső köreibe vezető összeesküvés nyomaira bukkan. A Gyűrűk felfedezése nem csupán a marsi civilizációt rázta meg alapjaiban, az OPA különböző frakciói sem igazán képesek egységes álláspontra jutni új helyzetük és a hirtelen kitört béke kapcsán. A Gyűrűteret ellenőrzése alatt tartó, Behemoth-ból lett Medina állomás vezetését ellátó Drummer és Ashford a fiatal és karizmatikus Marco Inaros-szal találják szemben magukat, aki talán nagyobb szabású terven töri a fejét, mint ahogy az első pillantásra látszik.

A földi és a marsi szál – annak ellenére, hogy helyenként leginkább csak helykitöltésnek érezzük – egészen rendben van, főként, hogy Bobbie története már a következő évad történéseit is hivatottak előkészíteni. Hasonló célt szolgál Marco Inaros idő előtti történetbe emelése (hiszen őt eredetileg csak az ötödik regényben ismerjük meg), ebben az esetben azonban erősen érezni lehet a rosszul megírt forgatókönyv hiányosságait. A Marco személye körül bonyolódó cselekmény meglehetősen zavaros, nehezen követhető, hogy kit pontosan mi motivál, miért teszi azt, amit. Vélhetően azért, mivel maguk az írók sem tudták, csupán háttérsztorit kellett generálni egy, a későbbiekben igencsak fontos szerepet kapó karakternek. Alapvetően nem is lenne baj ezekkel az előre mutató betétekkel, ha amúgy nem vágnák haza az egész évad dramaturgiai ívét. A probléma az, hogy a fő cselekményszál lényegében lezárul a kilencedik epizód végén. Minden általam normálisnak ítélt elgondolás szerint ennek kéne lennie az évad tetőpontjának. A gond csak az, hogy ezután még van egy epizód, mely lényegében már csak az új évad előkészítésével foglakozik – és azt sem teszi valami különösebben figyelemfelkeltő módon -, a meglévőhöz vajmi keveset tesz hozzá. Legalábbis erősen kétlem, hogy a záró képsorok – Marco sziklákat vontató hajójával – bárkiben is cliffhanger-érzést hagytak volna.

Meglehetős kettősség alakult ki bennem a The Expanse új epizódjai nyomán. Egyfelől örülök neki, hogy most van miért fanyalognom, hiszen nem sokon múlt, hogy ismét valamire való űropera-sorozat nélkül maradjunk, mi sci-fi rajongók (a Star Trek: Discovery-ről nem akarok ítéletet mondani se pro, se kontra, amíg nem látom a saját szememmel). Ellenben azt is érzem, hogy amit a The Expanse kapcsán immáron negyedik évadja kapunk, az nem az alapanyagból kihozható maximum, de sokszor még csak a közelében sincs annak. Az én véleményem persze csak egy a sokból. Rögtön megemlíthetem a gyakran afféle kontrollcsoportnak használt feleségemet, akinek ez az évad kifejezetten tetszett, negatívumként csupán a Marco Inaros-os vonal zagyvaságát róva fel. Végső soron úgyis a számok döntenek majd, abban pedig a negyedik évad igencsak jól muzsikál: a sorozat új epizódjai a hetedik legkeresettebb saját gyártású produkcióvá avanzsáltak az Amazon kínálatában, melynek köszönhetően a forgalmazó már be is rendelte az ötödik évadot. Nem maradunk Expanse nélkül tehát jövőre, bár én azért az új regényt egy kicsit jobban várom.

Értékelés: 6/10

Gabblack