Horrorfilmek iránti rajongásom és rendszerező természetem párosításából született meg egy régi szokásom, amikor is évekkel ezelőtt gondoltam egyet, és elkezdtem az arra érdemes műveket megjelenési sorrendjükben megtekinteni. Így jutottam el igen hamar az 1942-es Cat People vagy Macskaemberek című filmhez, ami egyből az egyik kedvencemmé avanzsált. Másik szokásom, hogy ha egy film tetszik, megnézem a remake-et is, ami ezúttal 40 évvel később készült el.

Az 1942-es eredetit Jacques Tourneur jegyzi rendezőként, ami önmagában is sokat ígér. A tapasztalt rendező tisztában volt a horror azon alapszabályával, miszerint a kevesebb néha több. A Macskaemberekben ugyan nem fogunk macskaembereket látni, létezésük azonban megkérdőjelezhetetlen és valóságos szereplőink és a néző számára is. A művet a National Film Registry kulturális, történeti és esztétikai szempontokat vizsgálva fontosnak és megőrizendőnek nyilvánította.

A ’40-es években az RKO Pictures egy tucat hasonló filmet gyártott, Val Lewton producer vezetésével. Ezeknek a filmeknek közös jellemzőjük, hogy nem mutatják meg a nézőnek a félelem kiváltó okát – technikai trükkökkel jelzik csupán jelenlétét, és ezzel érik el a feszültségkeltést. Ezt a technikát a későbbiekben, és különösen ma már kevesen használják, de kiváló példa alkalmazásának sikerességére az 1999-es Ideglelés (The Blair Witch Project).

A történet Irenáról szól, egy szerb származású lányról, akinek divattervező a foglalkozása. A Central Park állatkertjében skicceket készít a fekete párducról, amikor megismerkedik Oliver Reed-del, akivel rögtön megtetszenek egymásnak. Irena meghívja a lakására teázni, és Oliver elámult egyik berendezési tárgyán: egy kis szobron, amely egy lovast ábrázol, kardjára tűzve egy macskát. (az alakot King John of Serbia-ként emlegetik) Irena erre előadja kulturális örökségét, egy legendát a macskaemberekről.

Szülőfalujában az emberek a boszorkánysághoz és a sátán szolgálatához fordultak, amikor mamlúkok leigázták őket. A szobor által ábrázolt King John elűzte őket, és elszörnyedt, amikor meglátta, mivé váltak a falubeliek. Kardélre hányta valamennyiüket, de a legokosabbak és legügyesebbek el tudtak menekülni a hegyek közé. Oliver érdekes mesének tartja mindezt, de Irena mélyen hisz a legendában. Hamarosan egy párt alkotnak, és gyorsan össze is házasodnak. A nászt azonban nem hálják el, de még csak egy csók sem csattan köztük sosem, Irena ugyanis fél. A legenda szerint az, aki enged szexuális vágyainak, akit megcsókolnak, az macskaemberré változik.

A II. világháború idején készült amerikai filmek gyakran tartalmaztak propagandisztikus gondolatokat, és ez alól ez a film sem kivétel. A kelet-európai ember gonosztevőként, szörnyetegként jelennek meg. A Macskaemberek főhősnője alakváltó, félelmetes párduccá alakul át éjszakánként. Furcsa, feloldhatatlan átok ül rajta, amely megmérgezi házasságát is a tökéletes amerikai úriemberrel. Bonyolult lélektanú és tragikus történet ez, amelyben az etnikai határokon átívelő szerelem, a kulturális különbségek hangsúlyozása szólított háborúra sok amerikait (vagy legalábbis szeretett volna), ezért manapság talán másképpen, máshogyan kritizálható, mint tették azt saját idejében.

A Cat People nem egy klasszikus szörnyfilm, már csak azért sem, mert a szörnyet magát épphogy csak megmutatja nekünk. Az első olyan művek között van, amelyek nyíltan mernek beszélni a nők szexualitásáról, és hogy annak elnyomása, a vágyak tabusítása milyen pszichés problémákhoz vezethet.
Számunkra, horrorfanatikusok számára azonban még egy tényező miatt fontos a Cat People, ez pedig nem más, mint a jumpscare „feltalálása”. Az alább látható jelenetet és az abban látható módszert „Lewton-busznak” szokás nevezni, és a filmtörténelem 100 legijesztőbb jelenete közé is bekerült.

Kinek ajánljuk: Érzékenyebb, pszichológiai thrillerekre is fogékony olvasóinknak elsősorban. Mások sokan gondolják majd azt mai fejjel, hogy „ez nem is horror”.

Értékelés: 8/10

 

 

Az eredeti filmhez hasonlóan az 1982-es remake története is egy egzotikus európai szépség körül forog, aki párduccá változik, ha vágyát felkeltik. Paul Schrader filmjében azonban a történet némiképp bonyolultabb, és sokkal erotikusabb.

A remake New Orleansban játszódik, szerepet kap a vérfertőzés témaköre, és sok meztelenség, szex és erőszak kerül a filmvászonra – érzésem szerint ezzel elveszítve az eredeti sejtelmesség okos megoldásait, így a film érzékenységét is.
A Párducemberek két elárvult testvérről szól (Nastassja Kinski és Malcolm McDowell), akik felnőtkként ismerik meg egymást. A lány előtt ekkor még titok, hogy ők egy mutáns faj leszármazottai, akik csak egymás között szaporodhatnak, és ölniük kell ahhoz, hogy emberi alakjukat hosszú távon megtarthassák. Bátyja felfedi előtte származásukat, de Irena nem akarja elhinni. Az állatkertben beleszeret az egyik gondozóba, és az események innen csak bonyolódnak…

A mű sok szempontból jól működik. Erősen eltúlzott szexualitása igen provokatív, és Kinski remek választás volt Irena szerepére, megvan benne az a sötét, szexis „macskaság” ami a szerephez kell, ugyanakkor nagyon szűzies is. A New Orleans-i közeg fülledtté és még erotikusabbá teszi a közeget, amit a David Bowie közreműködésével készült zene koronáz meg.

Mégsem való mindenkinek a remake-film, ahogyan nekem sem volt. A Párducemberek a gore határán egyensúlyozva marad csak roppant véres film, a rengeteg szexszel kiegészülve valamiféle szadista-mazochista erotika hangulatát kelti, amit én egyáltalán nem élveztem. Emellett tele van roppant buta párbeszédekkel, amik miatt nagyon nehéz komolyan venni, bármennyire is látszik, hogy nagy odafigyeléssel készült.

A történetet olyannyira átírták, hogy nem csak remake-ként értelmezhető, megáll a lábán önállóan is a Párducemberek. Nagyon különböző film, és megvannak a maga értékei, de nem szabad megfeledkeznünk az eredetiről sem, ami hiába, hogy egy „futószalagon gyártott hollywoodi film” volt, sok tekintetben többet mondott saját korában és bátrabb, hatásosabb volt meztelenség és vér nélkül is.

Kinek ajánljuk: Erotikus thrillerek kedvelőinek elsősorban.
Értékelés: 5/10

 

Blissenobiarella