Gyerekkorom egyik legjobban beivódott filmélménye volt az eXistenZ, és felnőttként óriási rácsodálkozás volt, hogy egy Cronenberg-műről van szó. Így is találtam rá újra: pár éve, amikor már céltudatosan kerestem a rendező filmográfiáját, ugrott be, hogy a meghatározó emlékképek ebből a filmből származtak.

Az alternatív valóságok létezése mindig is a sci-fi egyik központi kérdése volt, már a műfaj egyik atyjának tartott H.G. Wells is foglalkozott vele Az időgép című művében, de akkor sem tévedünk nagyot, ha egy másik klasszikusra, Pierre Boulle 1963-as A majmok bolygója című regényére gondolunk. A misztikus 2000-es év közeledtével újjáéledt a téma, melyben ekkor már nem holmi külső erők hozták létre a különböző alternatív utakat, hanem maguk az emberek – időutazással, dimenziókapuk megnyitásával, vagy éppen a virtuális valóság megteremtésével. A témakör legjellegzetesebb darabja a Wachowski névvel fémjelzett Mátrix (aminek bárcsak ne lenne folytatása…), melyben a főszereplő rádöbben, hogy az élete nem más, mint számítógépes szimuláció, melyet az emberekből táplálkozó mesterséges intelligencia hoz létre elménk fogságban tartására. A ’90-es évek technológiai előrehaladásának köszönhetően némi paranoia segítségével bárki láthatott valós esélyt és veszélyt e gondolatokkal kapcsolatban – , de a Mátrix több volt, mint mondjuk a Terminátor másfél évtizeddel korábban (melyben szintén egy mesterséges intelligencia tört életünkre) mert ezesetben az A.I. nem csupán elpusztítani akarta az emberiséget, hanem egyenesen élősködni rajta.

Az ilyen témájú műveket gyakran hatják át filozófiai és vallási kérdések, és ez nem volt másként a Mátrix esetében sem: mondanivalója az volt, hogy merjünk hinni és hitünk szerint cselekedni, merjünk élni, ne csak robotként szolgáljuk a társadalom gépezetét. Szakadjunk el a komputerektől és a képernyők folyamatos bámulásától, mert ha nem tesszük, ezek az eszközök fogják uralni az életünket. Az utóbbi húsz évben ez talán csak még aktuálisabb kérdéssé vált.

Manapság már filmtörténeti sarokkőként tekintünk arra, hogy az 1999-es évben három olyan film is megjelent, amelynek témája egyaránt a virtuális valóság, az életünket eluraló technológia volt. A Mátrix mellett az eXistenZ-nek kifejezetten balul sült el, hogy a nagy költségvetésű A-film szerényebb kistestvérévé vált, míg a 13. emelet talán csak ennek köszönheti, hogy szokás emlegetni, egyébként elsüllyedt volna az ismeretlenségben.

 

Cronenberg sosem volt szégyenlős fickó, és ezúttal is megfejelte a Mátrixban látottakat. Ahogyan Morpheus tablettáját is bevehette képzeletben az egyszeri néző, úgy álmodozhatott arról is, hogy átlép az eXistenZ világába, a virtuális valóságba. A történet szerint mindezt egy játék céljából teszik a szereplők, amelynek csatlakozóját egyenesen az emberi testbe ültetik be, és így a központi idegrendszerre hatva maga a tökéletes illúzió az, amit kelt. A játék a Transcendenz sorozat legújabb része; és bemutatóján a kiválasztott szerencsések maga az alkotó, Allegra Geller (Jennifer Jason Leigh) társaságában próbálhatják ki azt. Egy merénylő Allegra életére tör az esemény során, aki menekülni kényszerül a biztonsági őr, Pikul (Jude Law) segítségével. Ahhoz, hogy megóvják az új játékot, játszaniuk kell, és hamarosan az illúzió és a valóság határai összemosódnak: nem tudjuk, ki csak játékos, és nem tudjuk, ki az igazi ellenség, vagy éppen barát.

A mai néző, ha az eXistenZ-t látja, nem fogja horrornak tartani. Cronenberg, aki a zsáner egyik nagyja, a nagyon jól felismerhető, egészen jellegzetes “testhorror” megjelenítésével ebben a filmben sem fukarkodott, bővelkedünk a gusztustalan jelenetekben. Mégis, én is inkább egy izgalmas thrillernek nevezném, amely inkább nyújt könnyed szórakozást, mint tette mondjuk a Mátrix. Mondanivalója bújtatottabb, kevésbé didaktikusan van jelen, nem rágja szánkba azt egyetlen szereplő sem: az eXistenZ világában szinte mindenki játékfüggő, és hagyták olyannyira eluralkodni életükön azt, hogy már nem tudják, mi a valóság, és mi a fikció; amit a rendező a film végi fordulattal könnyedén ráhúz a nézőre is, aki úgy fogja érezni, hogy a film 100 perce alatt mindvégig meg volt vezetve.

A film legnagyobb hibája, amit szemére vethetünk a gyenge színészi játék. Jennifer Jason Leigh egészen kínos ebben a filmben, Jude Law-tól is láttunk már jobbat – korábban is. Az eXistenZ emellett sajnos nem jól öregszik: közel sem nyújt olyan filmélményt, mint amilyet nyújtott 20 évvel ezelőtt (de véleményem szerint ez a Mátrixra is igaz), hiába, hogy mondandójuk éppúgy, ha nem még inkább érvényes ma is. Emellett sikertelensége talán abban is leledzik, hogy gyengébb volt a körítés: és nincs a szereplőknek menő egyenbőrkabátja és napszemüvege, nem látunk látványos fegyverharcokat, és még főgonosz sincs, hiszen a film jelentős részében fogalmunk sincs, ki az. Míg a Mátrix egy okos, hollywoodi filmtől szokatlanul sok és magvas gondolatot tartalmazó, látványos blockbuster volt, az eXistenZ megmaradt sokatmondó, groteszk B-horrornak, melyet elsősorban a hozzám hasonló Cronenberg-rajongók magasztaltak fel.

Kinek ajánljuk: Cronenberg munkásságával ismerkedőknek bátran ajánlom első filmként is, amolyan bevezetőként, mert az ő munkái között a szórakoztató szegmensben található más, nehezebben emészthető darabjaihoz képest. Ha nem csíped az undorító, játékosan groteszk megjelenítést, a rendező nem lesz a kedvenced, de ha igen, rajongó leszel, és akkor ez egy kötelező film számodra.

Értékelés: 7/10

Blissenobiarella