Hatalmas The VVitch-fanatikusként tűkön ülve vártam, hogy bemutatásra kerüljön hazánkban is Robert Eggers új filmje, a The Lighthouse. Sajnos itthon egyelőre csak négy vetítést kapott a fekete-fehér horror, de legalább elmondhatom magamról, hogy mindkét eddig bemutatott Eggers-filmet az első sorok valamelyikén ülve láttam, a moziterem legszéléről. Mivel a boszorkánysztori nálam minden idők egyik legjobb filmje, gondoltam, ez jó ómen a Világítótorony előtt is.

Habár nem áll még komoly filmes múlt a mindössze 36 éves Robert Eggers mögött, már most nyugodtan nevezhetjük az egyik legígéretesebb és legfelkapottabb rendezőnek az amerikai zsenit. Az első egész estés rendezésével, a The VVitch-csel ugyanis úgy berúgta az ajtót, mint nagyon kevés másik rendező és a New England-i horrortörténetet követően Hollywood már nagyítóval figyelte Eggers minden lépését.

A következő lépcsőfok, a nemrég bemutatott The Lighthouse igen hosszú felvezetést kapott, ám a készítők igyekeztek a legfontosabb részleteket titokban tartani. Sajnos egy fontos láncszeme a filmnek kiderült már a bemutató előtt, ám ha valaki nem találkozott ezzel az információmorzsával, akkor alighanem meglepetésként érheti. Ezt a részét természetesen a kritikámban nem érintem és javaslom, hogy ne keressétek fel se a mű Wikipedia-oldalát, se pedig más forrásokat, habár a filmben azért jóval kisebb jelentősége van, mint én azt gondoltam.

Lássuk tehát, hogyan sikerült az a fekete-fehér Eggers-film, amely után Robert Pattinsonnak Oscar-díjat könyörögnek a kritikusok és amely meghódította a Cannes-i Filmfesztivál közönségét.

Magáról a történetről már csak a körítés miatt sem lehet sokat elárulni, tulajdonképpen olyan nagyon még spoilerezni sem tudnék. A fiatal favágó Ephraim és az öreg róka tengerész Thomas négy hétre egy New England-i szigetre érkeznek, hogy rendben tartsák az ott található világítótornyot és ellássák feladataikat. Az idő azonban nagyon lassan telik az unalmas feladatok végzése közben, amit az sem könnyít meg, hogy hőseink teljesen más karakterek, más habitusú emberek. Ahogy telik-múlik az idő, kezd egybemosódni a valóság és a képzelet, a múlt és a jelen, a toronyőrök pedig egyre távolabb kerülnek a józanságtól (minden értelemben) és épelméjűségtől.

Azt már az elején lehetett sejteni, hogy nem lesz egy könnyű film. A fekete-fehér, 35 mm-es képkockák és az 1.19:1-es képarány önmagukban olyan érzést vetítettek, mintha egy ’20-as évekbeli filmet néznénk, ami abban a tekintetben tökéletes választás volt, hogy a történet valahol a 19. század végén játszódik. Megbarátkozni viszont nem tudunk és nem is kell a vászonnal, hiszen a Lighthouse-nak elejétől a végéig elsődleges célja egy klausztrofób, ingerszegény, depresszív környezet megteremtése.

A színtelen felvételek, a Nova Scotián, mostoha körülmények között forgatott képsorok végig úgy nehezednek ránk, nézőkre, ahogy a két szereplőre a tehetetlenség és őrület, és ahogyan ők szomjazzák a józanságot és egymás társaságát, úgy mi is szinte könyörgünk egy kis napfényért.

Nehéz röviden írni a Lighthouse-ról, még úgy is, hogy nyilvánvalóan igen cselekményszegény és egy irányba mutató történetről beszélünk, mert a két színész egészen elképesztő játékot nyújt át nekünk. Robert Pattinson lassú megőrülése és Willem Dafoe végig borzasztóan rémisztő karaktere az első másodperctől kezdve csodálatos szimbiózisban prezentálja az elmúlt évek legsúlyosabb színészi teljesítményeit, amelyért mindketten (de legalábbis Dafoe mindenképpen) kiérdemelték az Oscar-díjat.

A sirályok, akik jobb színészek, mint a kecskék

A rendkívül kevés karakter és az ingerszegény környezet miatt hangsúlyos szerepet kaptak a filmben a sirályok, ahogyan a VVitchben is a kecskék. Érdekesség, hogy Eggers szerint szárnyas barátaink sokkal jobban taníthatóak, mint a patásujjú kollégáik.

“Neve is volt annak a bizonyos fontos sirálynak, méghozzá One Eye. De One Eye-t egyszerre három sirály játszotta el, Lady, Tramp és Johnny. Sokkal könnyebb volt velük dolgozni, mint Charlie-val, a kecskével, mivel a sirályok rendkívül együttműködő, intelligens és jól betanított állatok. Egy kecskét viszont nem lehet megnevelni, tehát azt tanácsolom mindenkinek, ne csináljon olyan filmet, amelynek egy kecske a főszereplője” – viccelődött Eggers a nyilatkozatában.

Ha kecskéket nem is látunk, az mindenesetre tökéletesen érezhető, hogy hatalmas munka van a 110 perces filmben, a karakterek beszédstílusa, hogy a forgatókönyv egy része valóban létező toronyőrök naplóiból származik, Dafoe minden egyes mondata – akárhányszor is szólalnak meg a színészek, az aranyat ér és kőkemény súlya van.

Viszont – mint jeleztem – a mű nem könnyű, sőt… Eggers már a VVitch esetében is előszeretettel használt nehezen megfejthető metafórákat és utalásokat, ez pedig ebben a filmben hatványozottan jelen van. A rendező vegyíti a görög mitológiát a lovecrafti őrülettel, amely nagyon gyakran kétségeket ébreszt a nézőben, hogy pontosan mit is lát a filmvásznon. Talán az egyetlen negatívum, amit meg tudok említeni a filmmel kapcsolatban, az a 110 percen át velünk lévő bizonytalanság és az olykor rendkívül erős jeleneteket arcunkba csapó metafórák.

A film utolsó két perce viszont magával ragadóan zseniális, az embert kirázza tőle a hideg és a vége főcím alatt lévő csodálatos zene alatt fel sem akar kelni a székéből, amíg magában vagy a mellette ülővel meg nem fejti, pontosan mit is látott az elmúlt két órában. És ha ez az érzés megvan egy film végén, akkor alighanem a rendező már el is érte a célját.

Eggers ezzel a filmjével új szintre emeli a pszichológiai horrorokat és nem csak magára, de színészeire is felhívta az Akadémia figyelmét. Dafoe-nál soha nem volt kétségünk afelől, hogy mekkora színész, négy Oscar-jelölése és Van Gogh eljátszása a bizonyíték, de Robert Pattinson is sokadjára hessegeti magától a kellemetlen emlékű Edward Cullen figuráját, és bizonyítja Hollywoodnak, hogy 33 évesen nyugodtan lehet a jelenkor legnagyobb színészei között emlegetni.

Hogy a Lighthouse-ról hogyan vélekedik majd Hollywood és a kritikusok, az kérdéses, mindenesetre az eddigi visszajelzések piedesztára emelik nem csak Eggerst, de a két színészt is. A darab masszívan Oscar-esélyes több kategóriában is, amelyet mi jó szívvel tudunk támogatni.

Mindent összegezve a Világítótorony az év legjobb horrorja, amely iszonyú hatást gyakorol a nézőre. Ez nem az a film, amelyet egyszer megnéz valaki, majd másnapra elfelejti, hanem amely elkíséri még hosszú ideig, szinte kényszerítve, hogy mindent megértsen, belelásson Eggers fejébe. Várhatóan megosztó lesz a horrorfanatikusok körében, hiszen ha a VVitch sok nézőnek ingerszegény, unalmas és zavaros volt, akkor erre a filmre mindez hatványozottan igaz.

Eggers a The Lighthouse után szerencsére nem ül sokáig a babérjain, egy izlandi költő/íróval karöltve már dolgoznak a The Northman című darabon, amely egy 10. századi vikingtörténet lesz. Eggers hihetetlen tehetségére jellemző, hogy már erre a filmre is olyan színészek mondtak neki igent, mint Bill Skarsgård, Nicole Kidman, Willem Dafoe és a személyes nagy kedvencem, Anya Taylor-Joy.

A The Lighthouse idén még kétszer biztosan látható lesz Budapesten, november 2-án a Puskin Moziban és november 8-án a Toldi Moziban.

Értékelés: 10/10

(Varin)