A napokban került a hazai mozikba az AZ folytatása, így minden Pennywise, illetve Stephen King rajongó megtudhatja, hogyan is sikerült az átdolgozott film második része. Bár már az első epizód is megosztotta a filmkedvelőket, és várható volt, hogy a folytatás sem arat majd teljes sikert, ha minden elvárás nélkül ülünk be a moziba, nagy csalódás nem érhet. Mivel a könyv alapján készült filmek mindig is kényes témának számítanak, illetve az újabb horror filmek egyik átka, hogy sokat várnak a nézők, komoly kihívások elé néznek a filmgyárosok, mert nehéz mindenkinek eleget tenni. 

2017-ben került mozikba Stephen King AZ című könyvének frissebb filmadaptációjának első része. A régi és az új adaptáció között eltelt 27 év, ezidő alatt a filmtechnológia hatalmas fejlődésen ment keresztül, és a filmkedvelők ingerküszöbe is magasabb lett. Akadnak, akik az 1990-es változatra esküsznek, és persze van a másik tábor, akik szerint az újabb jobb. Azt, hogy valójában melyik a jobb, azt nem a mi tisztünk eldönteni, mert egyéni dolog, attól viszont nem riadunk vissza, hogy megosszuk veletek tapasztalatainkat. Szerencsére a folytatásra csupán két évet kellett várnunk, a filmben viszont eltelt 27 év. Ahogyan azt az első rész esetében megírtuk, az 1990-es adaptációval ellentétben, itt nem volt jelen az idősíkok közötti ugrálás, hanem akkor a gyermekkori részt láthattuk, most pedig 27 évvel később láttuk viszont a Vesztesek Klubját. És hogy nekünk hogyan tetszett?

Cetti: Én azok közé tartozom, akiket nem nyert meg az első változat. Vagyis hát nem volt rossz, csak a modern látványvilág engem már jobban vonz. Így nekem egyfajta felüdülést jelentett a remake érkezése, és kíváncsian vetettem bele magam a második részbe is. Azt már az elején leszögezném, hogy sem az eredeti, sem pedig a remake nem váltott ki belőlem rettegést, de nem is azzal a vággyal ültem be a moziba, hogy na én akkor most félni akarok. Inkább a látvány volt az, amit előnyben részesítettem, persze nem háttérbe szorítva a sztorit sem. A második rész a 27 évvel későbbi Derryben játszódik, és a 27 évvel idősebb Vesztesek Klubja áll előttünk. Az első percekben még riasztónak tűnt, hogy majd 165 percre a székhez leszek szögezve, ugyanis ha belegondolunk, hogy 2 óra és 45 perc az úgynevezett második fejezet – fél órával hosszabb, mint az első – meglehetősen soknak tűnik. Az időtartam ellenére nem éreztem úgy, hogy ez sok lenne, vagy éppen elpocsékolt idő.

Nem kell sokat várunk arra, hogy Pennywise akcióba lépjen, ami vissza is ránt minket abba a különös világba, ahol a bohócbőrbe bújt Bill Skarsgård nyűgözi le a nézőt. Bár hogy valóban lenyűgöző-e, ez megint csak nézőpont kérdése. Az egykori Vesztesek Klubja tagok hamar megtudják, hogy AZ visszatért, és erre mindenki másképpen reagál. Mivel a csapat szétszóródott, így más mértékben emlékeztek a múltjukra, ami kezdetben kicsit megnehezítette a dolgukat. Majd a visszatörő emlékek komoly döntés elé állították őket.

Nézőként kicsit furcsa volt felnőttként viszontlátni azokat a kis hősöket, akik egyszer már legyőzték a gonosz bohócot. Ebben a részben bizonyos helyszíneken felbukkantak a gyermekkori emlékek képkockái, ami nekem kifejezetten tetszett. Egy valaki viszont semmit sem változott, ez pedig nem más, mint Pennywise. Ő ugyanúgy gonosz, aljas, és kapafogú. Mindig megtalálja a módját annak, hogy borsot törjön a felnőtt Vesztesek Klubja orra alá, meglehetősen válogatott formában.

A látvánnyal én meg vagyok elégedve, úgy érzem, hogy tisztességes munkát végeztek, maga a film nem csak szereplőgárdában, hanem technikailag is jól meg volt áldva. Jumpscare-ekben nincsen hiány, ahogyan inkább nevettető, mint rémisztő jelenetekben sem. Sokszor jelen vannak olyan természetfeletti történések is, melyek kellőképpen elérték a durva hallucinációk érzését. Azt viszont biztosan nem haluzza be senki, hogy maga King mester is megjelenik egy rövid szerep erejéig. Rajta kívül is tartogat a film számos meglepetést, azonban ezeknek a felfedezését meghagyom az olvasóknak.

Ha kedvenc jelenteket kéne kiemelnem, akkor az egyik mindenképpen a cirkuszos lenne, a másik pedig a finálé – annak ellenére, hogy akár többet is ki lehetett volna hozni belőle. Az látszik a filmen, hogy nem kevés pénzt, időt, és energiát öltek bele. Ha nem úgy tekintünk rá, mint egy brutálisan véres horrorra, amin telecsináljuk a pelust, akkor egy kellemes, és szó szerint egész estés moziban lehet részünk. Ugyanis a film, bármennyire is ellenkeznek egyesek, véresnek véres, a horror és a thriller fűszere is benne van.

Na meg persze a sok lufi, ami Pennywise elengedhetetlen kelléke. Ahol lufit látsz, ott van Pennywise is, az már biztos.

Első nézésre azt mondom, hogy ez nem rossz film, és a játékidőt sem érzem soknak, folyamatosan van történés ebben a 165 percben. Nem ez életem legjobb horrorfilmje, de nem is úgy kezdtem neki, mint egy durva horrornak, semmilyen elvárásom nem volt a filmmel szemben, éppen ezért ért inkább kellemes meglepetés.

Részemről mindenképpen többször megnézős, akárcsak az első rész.

Értékelés: 9/10

afiaf: Stephen King munkássága a ’70-es évek közepe óta állandó merítési forrás Hollywood számára. Ugyanakkor roppant szomorú tény a rajongók számára, hogy a közel fél évszázad alatt arányaiban még mindig nagyon kevés olyan filmes adaptáció készült, amit méltónak lehet nevezni az eredeti alapanyag tükrében. A napjainkban érzékelhető mozgóképes Stephen King-reneszánsz origója a 2017-ben készült Az, ami nem véletlenül aratott óriási anyagi (700 millió dolláros összbevétel 35 ellenében) és kritikai sikert. A Mester egyik esszenciális (és egyben egyik legjobb) munkája nagyon nehéz filmes alapanyag, de a 2017-es verzió készítőinek sikerült jól elcsípni a regény-monstrum hangulatát, és ugyan nem tökéletes a végeredmény, de roppant szerethető és ajánlható darab.

Izgatottan vártam a folytatást, ami természetesen szerepelt szerkesztőségünk 2019-es legjobban várt horrorfilmek listáján, és szerencsére nem is kellett csalódnom. Az első rész minőségétől egy hajszálnyival gyengébb a második etap, de a roppant nehezen megfilmesíthető befejezés miatt még így is tisztességes az összkép. Nem állítom, hogy hibátlan a forgatókönyv (sőt!), de a színészi gárda remekül lett összeválogatva és igazán hamar lepörög a közel három óra. Hangulatában az első rész atmoszféráját hozza, és ugyan néhány kifejezetten ijesztő jelenettel is találkozhatunk, de összességében a coming of age dráma jelleg dominál. A befejezés kifejezetten szentimentálisra sikeredett, ugyanakkor nagyszerű üzenetet közvetít.

Az IMAX iránti imádatom ezúttal felülírta az eredeti nyelv szeretetét, viszont a szinkront sem érheti sok panasz. Kicsit sajnálom, hogy Pennywise szép lassan kikopik a mozikból, nagyon jó volt látni, hogy mekkora várakozás előzte meg a filmet. Az első rész rajongóinak mindenképpen ajánlom, de akinek az nem tetszett, nagy eséllyel ez sem fog.

Értékelés: 8/10