Azt nem mondhatnám, hogy idén eddig hülyére kényeztettek volna minket a stúdiók igazi, vérbeli sci-fikkel, éppen ezért szerepelt már a várólistámon régóta a tavaly a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon ugyan már bemutatott, de kis hazánkba csak idén júniusban megérkezett High Life, avagy a rendkívül fantáziadús és egyáltalán nem az Interstellar (Csillagok között) magyar címére utalni kívánó Csillagok határán. Bár sejtettem – amire a magyar címválasztás is talán utalni kíván -, hogy ezúttal is valami romantikus és/vagy melodramatikus sci-fi ötvözetet kapok majd, azért reménykedtem, hogy valami jó is kisülhet még Robert Pattinson, Mia Goth (Marrowbone, Cure for Wellness, Suspiria), Juliette Binoche és tavaly a Cannes-i Filmfesztivál díjazottjai között szereplő francia illetőségű rendezőnő, Claire Denis együttműködéséből. Annál is inkább, mivel olyan hírek kaptak szárnyra a torontói fesztiválvetítés kapcsán, hogy a filmről többen kivonultak menet közben, hiszen érzékeny lelkük nem volt képes megbirkózni a film felkavaró és provokatív voltával, miközben a kritikusok jobbára pozitív nyilatkozatokat tettek a vetítést követően. Hát, ezek után talán egy kissé másra számítottam…

Nem igazán irigylem Robert Pattinson helyzetét (jó, talán mondjuk a fizimiskájával tudnék mit kezdeni), nem könnyű kitörni egy – nevezzük így – ikonikus szerepből, ami az Alkonyat filmek Edwardjaként ragadt rá. Igaz ez persze a többi tini-, vagy legjobb esetben is young-adult filmek sztárjaira is. Lásd Daniel Redcliff-et, aki már Harry Potterként sem volt túl meggyőző és eddig felnőtt színészként sem igazán tudta elhitetni velem, hogy komoly keresnivalója lenne a szakmában. Vagy az Alkonyat filmeknél maradva, Kristen Stewart akár még az üdítő kivétel is lehetne, ám vele kapcsolatban sem vagyok meggyőződve arról, hogy ő volt a legjobb választás Jack Kerouac Úton-jának női főszerepére. Pattinson persze mindent megtett, hogy tinibálványból komoly színésszé tornássza fel magát, állítólag a High Life főszerepére is saját maga ajánlkozott fel Claire Denis-nél.

Bevallom őszintén, hogy a 2017-ben cannes-i díjazott Denis munkássága mind ez idáig teljes mértékben elkerülte a figyelmemet, jól lehet nem is tartom magam a francia filmművészet avatott ismerőjének. Egy dolog bizonyos azonban, Denis már a kétezres évek eleje óta dédelgette magában a High Life alapötletét, mely végül formát is öntött, mégpedig tőle szokatlan módon angol nyelven. Mégpedig saját elmondása szerint azért angolul, mert elképzelni sem tudta, hogy a világűrben franciául beszélgessenek a karakterei. Az űrhajósok angolul vagy oroszul beszélnek, pont. Emellett persze a házi feladatát is megcsinálta, ezúttal sem maradhatott el a fizikus szakértőkkel történő egyeztetés, ahogy azt már annak idején az Interstellar esetében is hallhattuk. Tényleg nem lőttek nagyon mellé amúgy a magyar címadók: a Csillagok határán középpontjában is egy apa és lánya kapcsolat áll – hasonlóan az Interstellar-hoz, ám ezúttal nem téren is időn keresztül, hanem nagyon is testközelből.

Monte-ét (Robert Pattinson) egy fiatal korában elkövetett gyilkosság miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. Egy nemzetközi űrkutatási program azonban egyfajta kiutat kínál: amennyiben részt vesz egy mélyűri utazáson egy fekete lyukhoz, bűnei megbocsájttatnak. Az utazás során az önkénteseken a szintén elítélt ápolónő (Juliette Binoche) termékenységi kísérleteket folytat, a fejlődő magzatok azonban sorban meghalnak a háttérsugárzástól. Monte és Boyse (Mia Goth) akaratukon kívül létrehozott leánygyermeke végül életképesen születik meg, ám eddigre az összezártságtól és a reménytelenségtől szétzilálódott legénység tagjai szép sorban elhullanak, hol önkezük által, hol külső segítséggel. Végül Monte és az alig néhány hónapos kislány egyedül maradnak és a férfinek amellett kell gondoskodnia gyermekéről, hogy napról napra kénytelen szembesülni helyzetük reménytelen voltával.

Ugyan a fenti szinopszisban időrendbe szedtem a történéseket, azok valójában nem lineárisan követik egymást. Monte és lánya kozmikus magánya mintegy keretbe foglalja a hajón történteket. Az inkább csak sejttető, mint leíró történetmesélés számomra a Tarkovszkij-féle szovjet iskolát idézte és ez nem tette a High Life-ot könnyen befogadhatóvá. A film mondanivalója is ködös, számomra első körben csupán valami zavaros egzisztencialista zagyvaságnak tűnt. Talán az egyetlen igazi kapaszkodót a kutyákkal teli másik űrhajó felfedezése adta a film vége felé, ahol az állatok egymás felfalásával voltak képesek túlélni utazásukat. Túl akarták élni, mert korlátozott felfogásuk révén nem voltak tisztában helyzetük reménytelenségével. A civilizált ember tisztában van létezésének hiábavalóságával, így más kapaszkodó híján az önpusztítás vagy a pusztítás marad számára. Monte kapaszkodóját a lánya iránti felelősség adja, Willow – Monte gyermeke – pedig sosem ismerte, hogy milyen életet is élhetett volna más körülmények között. High Life, avagy egy élet, amelynek értelme van.

Pattinson-ra hatalmas felelősség hárult, hiszen a film egy jelentős részében egy kvázi monodrámát kellett elvinnie a hátán. Nem tudom, lehet, hogy a számomra nem túl tetszetős összhatás mondatja velem, de engem nem győzött meg teljes mértékig. Hiba lenne azonban őt hibáztatni, hiszen a High Life néhány vitathatatlan vívmányát (Mia Goth spagettizálódásának ábrázolása nálam kenterbe vert jóformán mindent, amit annak idején az Interstellar-ban láttam) leszámítva nem igazán hagyja, hogy összeálljon egy kerek egésszé. Érezhető az igyekezet, hogy valami nagyon művészit, nagyon örök érvényűt tegyen le az asztalra vagy mondjon nekünk, de a médium, amin keresztül ezt teszi, nem igazán szerethető. Nem a szimbólumok feloldására sarkall, hosszú, éberen töltött éjszakai órákon át, hanem jóformán teljesen hidegen hagy. Ez persze az én egyéni álláspontom és érzésem Claire Denis filmjével kapcsolatban, de ha engem, sci-fi rajongót nem hozott lázba, akkor vélhetően ezzel mások is így vannak. Esztétikai szempontból le a kalappal, de az élvezeti faktor valahogy hiányzott. Márpedig miért is látogat a moziba az egyszeri halandó? Mi másért, ha nem élvezetért, legyen az intellektuális vagy bármilyen más jellegű.

Értékelés: 5/10

Kinek ajánljuk: akik szeretik a Tarkovszkij-féle szovjet iskola sci-fijeit, tegyenek vele egy próbát, de ezúttal számítsanak rá, hogy a cél itt inkább a művészet, mint a mondanivaló.

Gabblack