Mary Shelley 1823-ban megjelent regényének címszereplője és az általa teremtett szörnyeteg a huszadik század második felére a populáris kultúra ikonjává vált. Egy lapon emlegették Drakulával, a vérfarkasokkal és múmiákkal, szörnyfilm alig jelenhetett meg nélküle. A ’60-as évek közepén William Beaudine és csapata úgy döntött, hogy leforgat egy double feature mozit, két filmet, melyet egymás után mutatnak be, és melyekben a horror legismertebb szörnyetegei összecsapnak a vadnyugat legendás alakjaival. Így találta szembe magát Jesse James Frankenstein báró örökségével és annak teremtményével.

Jesse James (John Lupton) társával, Hankkel menekül az őt üldöző törvény és a seriff elől, mikor menekülés közben a magas és erős Hanket meglövik. Egy helyi, spanyolajkú fiatal hölgy, Juanita (hát persze, mi más is lehetne a neve) siet a segítségükre, és egy közel kastélyba viszi őket, ahol két orvos, Maria Frankenstein (Narda Onyx) és testvére lakik. Maria, a címmel ellentétben a híres Frankenstein báró unokája, aki folytatta nagyapja kísérleteit, ám alanyai mindannyiszor elhunytak. Hank azonban véleménye szerint kellően erős ahhoz, hogy túlélje a halál utáni feltámasztást, így ő lesz az őrült orvos következő célpontja…

Jesse James találkozása Frankenstein lányával unokájával egy meglehetősen furcsa film. Már eleve rendkívül idegen a kísérteties, gótikus vár, benne a doktornő laborjával a kietlen, napsütéses vadnyugaton, bár talán ez a leghangulatosabb része az egész alkotásnak, igazi, B filmes élményt tud nyújtani nekünk. A szereplők közötti, akár hogy is számolom, szerelmi ötszög azonban, mely dinamikát szeretne adni a műnek, elrontja a filmélményt. Mindenki tudja mindenkiről, hogy ki kicsoda, azonban Maria el akarja titkolni kísérleteit, Jesse pedig a személyazonosságát, így a titkolózás és az információért finoman tapogatózás lesz a film egyik központi cselekménye, amely sajnos egy idő után kissé idegesítővé tud válni. Ezen már csak a Jesse és Juanita közt gyorsan kirobbanó se veled, se nélküled kapcsolat tesz túl, melynek csúcspontján Juanita megkérdezi a törvényenkívülitől, hogy szeretné-e, hogy vele menjen a további útjaira. Jesse erre megcsókolja a lányt, jelezvén, hogy nincs nagyobb vágya, mire Juanita azt mondja, nem mehet vele, pusztán arra volt kiváncsi, hogy Jesise akarja-e?! Ennél a pontnál ébredtem rá, hogy mind a mai napig én nem értem a nőket. A másik megoldás, hogy az eredeti író, Carl K. Hittleman nem tud szerelmi történetet írni, melyre a többi szereplő közti kémia hiánya is bizonyíték lenne, azonban ettől még előző állításom igaz lehet. A kémia hiányának oka a színészek játékával is megmagyarázható, Jesse-ről a morcos, én csak a törvény elől menekülök érzésen kívül nem sok mindent lehet elmondani. Egyedül a Maria-t alakító Narda Onyx játéka maradhat emlékezetes, az ember elhiszi, hogy őrültségét és tudományos megszállottságát a nagyapjától örökölte.

A Frankenstein filmek egyik alapköve maga a szörnyeteg, azonban ez ebben a filmben nem marad emlékezetes. A szörnyre egészen a film végéig kell várni az egyébként is lassú alkotásban, azonban ezután sem kapjuk meg azt a megállíthatlan, tragikus sorsú teremtményt, melyet a jobb Frankenstein filmekben megszokhattunk. A szörny kinézete említésre sem méltó, a feje közepén lévő varratoktól függetlenül nem különbözik egy átlag embertől.  Az alkotás vége sajnos szintén felejthetőre sikeredett, nem érezzük át azt a tragédiát, hogy egy barátja fordult Jessie ellen, amelynek talán az is az oka, hogy egy szereplőhöz se tudunk az egész filmben kötődni.

Összességében a Jesse James Meets Frankenstein’s Daughter, melynek helyes címe talán Frankenstein’s Evil Granddaughter lenne sajnos csak azért felejthetetlen, mert rendkívül furcsa és szokatlan a szereplők interakciói és a kevert, gótikus-western hangulat miatt. Ettől függetlenül, Willaim Beaudine alkotása egy egyedi mű, melyhez hasonlót nem hiszem, hogy valaha látni fogok.

Értékelés: 5/10

Kiknek ajánljuk: Azoknak, akik kíváncsiak, hogy néz ki egy gótikus laboratórium a vadnyugat közepén.

Kele-man