Rovatunk harmadik alkalommal is a hozzávetőlegesen száz évvel ezelőtti Magyarországra, azon belül is a Tisza környéki tanyavilágra szeretné elkalauzolni az olvasókat, témánk még mindig az akkortájt tevékenykedő női gyilkosok. Szerencsére még nem fogytunk ki a mondanivalóból, hiszen a több éven át tartó gyilkosságok sorozata sokakat megihletett, többen több formában igyekezték feldolgozni a történteket, ennek megfelelően ezúttal rendhagyó módon nem egy film kíséretében terjesztünk ismeretet, hanem a magyar irodalom egyik jeles képviselőjének sajtóbeszámolójával.

Móricz Zsigmond a magyar prózairodalom egyik legjelesebb képviselője, nincs olyan ember az országban, aki ne ismerné a nevét, vagy ne tudna felsorolni egy-két esszenciális jellemzőt az említése hallatán. Számára igen fontos volt azt a világot prezentálni, amit minden bizonnyal pesti szerzőtársai nem igen ismertek, vagy legalábbis nem ennyire behatóan. Móricz találkozott a paraszti élet minden szegmensével, a mélyszegénységben élőtől kezdve a vidéki értelmiségin át a dzsentrikig minden réteget szinte zavarba ejtő naturalizmussal és realizmussal mutatott be, éppen ezért az általa ábrázolt társadalomkép roppant hiteles. A Tisza környéki paraszti világon túl a háború utáni állapotok is nagy szerepet játszottak a gyilkosságokban, hiszen több ízben olvashatjuk, hogy az első világháborúból hazatért katonák is sokszor áldozatul estek, ha például sérülten, testben és lélekben megtörten tértek haza és/vagy az asszonynak addigra már akadt valaki más; egész egyszerűen útban voltak. Akkoriban az orvostudomány mondhatni gyerekcipőben járt, a harc során megsérült férfiak végtagjait olyan könnyedén amputálták, mintha csak egy rutin eljárásról lenne szó, rengetegen megvakultak, testüket megcsonkították, tehát minden bizonnyal egy életre megnyomorodtak, testben és lélekben is, amit az otthon várakozó hozzátartozónak nehéz volt elviselni, pláne, hogy ez a kis alföldi terület az átlagnál is jobban elszegényedett, az emberek jó része kifejezetten sanyarú körülmények között tengődött.

Móricz akkoriban rendkívül aktív tagja volt a magyar irodalmi életnek (miután viszonylag későn, harminc éves kora után teljesedett ki a sajátos stílusa, írói hangja), a novellákon, regényeken, verseken és drámákon túl meglehetősen sokat tett le az asztalra az újságírás tekintetében is, és pontosan ezen a ponton jön a képbe a havi témánk; az arzénes méregkeverők.

Móricz Zsigmond: Tiszazugi méregkeverők (1930)

Móricz Zsigmond Tiszazugi méregkeverők című sajtóbeszámolója 1930-ban jelent meg a Nyugatban, nem meglepően nagy hatást gyakorolt a folyóirat olvasóközönségére, hiszen a tőle megszokott realizmussal tálalta az egyébként is meghökkentő, az egész világot megbotránkoztató gyilkosságsorozat egyik tárgyalását. A helyszín a szolnoki törvényszék tárgyalási terme, a vádlott egy viszonylag jómódú, idősebb falusi asszony, talpig feketébe öltözve. A fekete itt nem az általa meggyilkolt hozzátartozói halálának gyászát jelzi, ugyanis a hölgy valószínűleg nem mutat megbánást. Azt bánja, hogy kiderült és most bíróság elé állítják, hogy feleljen a tetteiért. A vád szerint legalább három ember halála szárad a lelkén, arról csak találgatni lehet, hogy bármelyikük is tett-e olyat, amivel rászolgált volna erre a borzasztó halálnemre.

Ez az asszony azzal a váddal áll a bírák előtt, hogy légypapírból kifőzött méreggel megölte kilenc évvel ezelőtt az édesanyját, pár év mulva a férjét, aztán az ágyasát.

Minden apró részlet előttünk van; ahogy az asszony arcának rezdülése elárulja minden gondolatát, ahogy a teremben szinte megfagy a levegő és pattanásig feszül a hangulat, ahogy a társadalmi és kulturális különbség kiéleződik a vádlott és a bíróság között. Az asszony tagad, úgy tesz, mintha talán elsőre fel sem fogná, miért állították elő, mintha csak egy félreértés lenne. Egyik vád a másik után hangzik el, a nő még mindig tagad, de érezni lehet, hogy teljesen felesleges.

Az asszony nyugodt nyugtalansággal néz. Vaskos dudoros orra, bizonytalan ívelésű erős szája mozdulatlan. Csak néz, néz, tunyán és hallgatva néz.

– Maga az édesanyját is megmérgezte.

– Kezit csókolom, a világért se én az édesanyámat.

Egy idő után természetesen képbe kerül a hírhedt bábaasszony, Fazekas Gyuláné Oláh Zsuzsanna, akiről témánk első cikkében már ejtettünk pár szót. Több tárgyalás során a vádlottként előállított nők őt nevezték meg felbujtóként, tulajdonképpen az egész gyilkosságsorozatot nagyon szépen rákenték. Nos, vallomásuk vagy igaz volt, vagy nem. A teljes igazságra sosem derülhetett fény, hiszen a mindenki által démonizált „Zsuzsi nénit” nem sikerült bíróság elé állítani, hiszen amint gyanúba keverték, véget vetett a saját életének is.

– Mi érdeke volt a bábaasszonynak, hogy a maga fia meghaljon?

– Pályázott az én házamra és mindig csak mondta: «mit kínlódsz vele». És én azt mondtam: «a fiam részére kell a ház»… Mikor beteges volt a gyermek, újra jött, – jó sok idő telt el és kérelmezett: «mán megint beteg?»… «Beteg e’!»… És akkor bement a szobába, én főztem, az ebédet készítettem, az uram is jött…

Móricz beszámolója végén habár kicsit elfogultan, de levonja a tanulságot, gondolatai arra engednek következtetni, hogy ő maga nem tartja hibásnak, igazán bűnösnek ezeket az embereket, tulajdonképpen az élet, a szomorú magyar valóság számlájára írható, hogy többen ilyen eszközökhöz folyamodtak végső megoldásként. Habár a cikk végén szemmel láthatóan az állam és a társadalom egyéb része felelősségeként emlegeti a történteket és a kialakult kaotikus helyzetet, mindenki gondolja át saját belátása szerint ezt az igen erős és megosztó témát és nyugodtan tegye fel magának a kérdést: az ember lehet-e természetéből fakadóan szörnyeteg?

Rettenetes az a szellemi nyomor, amelyről a szolnoki tárgyalás levonja a gyásztakarót: ha ez sem korbácsolja fel a magyar öntudatot, akkor Magyarországra is rámondhatja egyik Sors a másiknak:

– Mit kínlódsz vele.

(grey tabby)