Furcsa dolog egy horror oldalon a horrort és a zenét egyaránt bemutató cikksorozatban egy olyan bandáról írni, akiknek ránézésre közük nincs a horrorhoz. Pedig ma így teszek, mégpedig azért, mert a látszat néha csal, és habár a csapat elsősorban nem vérengzős, szellemes, vagy egyéb ilyesmi témájú szövegeket ír a súlyos, menetelős, jóféle metáljukhoz, azért mégiscsak akad legalább egy biztos kivétel. Hamarosan rá térek arra is, mire gondolok, de előtte jöjjön a szokásos rövid áttekintő, ezúttal az Iced Earthről!

I. A BANDA – ICED EARTH

 Beszéltünk már korábban dán „horror esti mesét” zenélő csapatról, szörnyetegekből álló zenekarról, és extrém metált játszó black metál bandáról is. Ma teljesen új vizek felé vesszük az irányt, és az amerikai Iced Earth háza táján barangolunk.

Az örök gitáros Jon Schaffer 1984-ben alapította a zenekart, akkor még ’The Rose’ név alatt, majd erről váltottak a roppant egyedi ’Purgatory’-ra, ’88-ban pedig végül megállapodtak az Iced Earth elnevezés mellett. Első hivatalos albumuk 1990-re datálható. A korai évekre jellemző volt az énekesek gyors jövés-menése, így a következő, átkozottul szórakoztató albumukon, a ’Night of the Stormrideren’ már mást köszönthettünk, akinek nevét általában nem tudja senki, de egyébként John Greelynek hívják. Az albumról legalább az első dalt, az Angels Holocaustot mindenkinek illendő lenne kívülről fújnia, de az egész korong erős anyagot tartalmaz.

4 évnek kellett eltelnie a következő albumig, a Burnt Offeringsig, de megérte várakozni, ugyanis itt már színre lépett Az Ember, azaz MatthewBarlow, aki hol Halfordos sikolyaival, hol masszív, férfias hangjával azonnal belopta magát a fémszívűek ketyegőjébe. Az album pedig már csak azért is kötelező darab, mert itt található a 16 és fél perces Dante’s Inferno, ami véleményem szerint a valaha volt egyik legjobb Iced Earth dal.

Matt Barlow még zsinórban további 3 albumon mutatta meg, hogy kell metált énekelni, köztük kedvenc albumomon is, a kultikus Spawn képregényt feldolgozó ’The Dark Sagán.

2004-ben aztán Matt távozott a csapatból, helyére Tim Ripper Owens lépett, aki magát Halfordot is helyettesítette a Judas Priestben annak idején. Vele érkezett a teljesen rendben levő ’The GloriousBurden’, amit sokan nem szeretnek, de már csak a Declaration Day miatt is imádni kéne, illetve a kissé valóban gyengébbre sikeredett Something Wicked Part 1.

Erről a Something Wickedről azt kell tudni, hogy a főnök, Schaffer mániája ez a történet, amit albumokon keresztül mesél, legalább 5 albumon tuti feltűnik egy-egy részlet a sztoriból, ebből két korong konkrétan csak ezzel foglalkozik. A sztori szerint az emberiség az űrből érkezett a Földre, és leigáztak egy már itt élő népet, akik azonban készek visszavágni, az egész emberiségben emlékezetkiesést okoznak, így mindent 0-ról kell kezdenünk, elfelejtettük azt is, hogy mi nem ide valósiak vagyunk, hanem valahonnan a csillagokból jöttünk. Ha valakit érdekel a történet, az 1998-as Something Wicked This Way Comes album utolsó 3 dalával kezdje, aztán jöhet a Something Wicked Part I és II, majd a Dystopiáról két szám (az első és az utolsó), végül a Plagues of Babylon fele is a téma körül mozog.

Lényeg a lényeg, Barlow mester visszatért egy 2008-as album elejére, majd ismét távozott, átadva ezzel a helyét Stu Blocknak, aki manapság is becsületesen helytáll, pedig nem semmi énekeseket kell pótolnia.

Zeneileg az Iced Earth kezdetben leginkább thrash metált nyomatott, majd Barlow énekesével váltottak az úgynevezett US Power Metál irányába, egy erőteljes, ámde dallamos, és gitárközpontú muzsikára, karakteres férfi vokállal, ami mind a magasabb regiszterekben, mind az alacsonyabbakban képes hozni azt, amit a közönség megkövetel.

Szövegileg egyrészt Schaffer történetére van nagyon sok utalás, másrészt az amerikai történelem szokott még a központi téma lenni, de… de van egy kivétel, és ez a kivétel az, ami miatt ma mesélhetek nektek az Iced Earthről. Ez a kivétel pedig nem más, mint a 2001-es Horror Show című művük.

II. AZ ALBUM – HORROR SHOW (2001)

Habár a csapat már korábban is bele-bele kóstolt a horror műfajába, akár a saját elmeszüleményük kapcsán, akár a Spawn képregény okán, nem lehet azokra a dalokra és témákra azt mondani, hogy horror történetet mesélnének el. Bizonyos elemek felsorakoztathatók, igen, de ezek önmagukban nem alkotják azt a kerek egészet, amit én horrornak hívok. Viszont a Horror Show esetében nincs mese, ahogy a cím is mutatja, valóban a sötét vizekre evezünk.

Habár a horrorhoz sokkal közelebb áll a Burnt Offerings zeneisége, erre tökéletes példa a már korábban is említett Dante’s Inferno, az tagadhatatlan, hogy szövegileg Schafferék itt akartak igazán tisztelegni a téma előtt, és a fémes, súlyos zenei alapokra egy-egy horror figura történetét öntötték verzékbe és kórusokra.

Elsőnek köszönthetjük a Wolf című dalt, ami igazi farkashoz híven gyors és vad. A számot az 1941-es ’The Wolf Man’ film ihlette, amiben nem más, mint Lugosi Béla is játszik.

Eztán következik a kissé lassabb, ámde ugyanakkor súlyosabb Damien, amit remélem mondanom sem kell, az Ómen filmek ihlettek. Néhol kisebb Metallica érzésem van a dal alatt, de ez egyáltalán nem baj, nem konkrét lopásról beszélek, inkább csak a zenekar hatásáról.

A következő dal címe Jack, és persze Hasfelmetsző Jack legendájával foglalkozik. Tipikus, erős fejrázásra késztető Iced Earth dal, aki ismeri a csapatot, tudja, mire számíthat.

A Ghost of Freedom nem egy film, könyv, vagy szereplő ihlette szöveggel rendelkezik, hanem Barlow saját ötlete adta az alapot. Egyik kedvencem az albumon, ami egy halott katona szemszögéből meséli el, mit él át a Földön maradt fia, mennyire egyedül érzi magát, pedig ő mindig ott van mellette, és vigyáz rá. Amellett, hogy tényleg erős egy szám, az egyetlen lassú az albumon, így még inkább kiemelkedik a többi közül.

Az Im-Ho-Tep (Pharao’sCurse) keleti témákat is felmutat, ami kifejezetten szokatlan az Iced Earthtől, azonban ez most érthető, hiszen a Múmia film adta az alapötletet (az 1932-es, nem az, amit mindenki ismer). Először nem igazán tudtam megbarátkozni a dallal, de aztán berobbant a refrén, és tudtam, hogy haza értem, mikor Barlow bejelenti, hogy „I shall live again, there is no end… I’LL LIVE AGAAAIIIIN!”. Szóval így.

Következőként egy újabb klasszikus horrort köszönthetünk a Jekyll and Hide képében. Visszatértünk a tipikus Iced Earth-vízekre, a dallamos, de mégis kemény „trú metál” stílushoz, amiben sem keleti témák, sem lassú dallamok nem zavarnak meg a heves bólogatásban. Legalábbis úgy a feléig, amikor azért csak leállnak kicsit a srácok, teret engedve Barlow kiáltásának, de csak azért, hogy csak hamar újra szaggathasson Schaffer, aztán lenyomhasson egy önmagát meg nem hazudtoló szólót is.

Eztán következik a Dragon’s Child, ami egy ismét réges-régi horrorral foglalkozik, A fekete Lagúna Szörnyével. A dalról azt érdemes tudni, hogy egyes kiadásokon hosszabb a dal, egyeseken rövidebb, attól függően, hogy a következő szám megtalálható-e az adott kiadáson.

Ez a következő dal pedig egy feldolgozás, mégpedig nem is akárminek a feldolgozása, hanem egy Iron Maiden-klasszikusnak, a Transylvania-nak. Erről sokat nem szeretnék áradozni, az egyik legjobb instrumentális nóta az eredeti, és Schafferék sem hoznak sem magukra, sem a Maidenre szégyent.

A Frankenstein című dal – mily meglepő – a Frankensteinnel foglalkozik, és bizony bizony, nem tévesztik össze a tudóst, a szörnnyel. Ha mindenképp jelölnöm kéne egy „leggyengébb” dalt az albumon, azt hiszem, ezt választanám, de persze ettől függetlenül még egy teljesen rendben levő nóta, érdemes meghallgatni.

Legerősebb dalnak pedig a következőt, a Draculát választanám. Lassú bevezetés, kellemes ének, aztán berobbannak az elektromos hangszerek, Barlow sikítani kezd, és kő kövön nem marad. Nem lehet megunni, talán a legvadabb dal az albumon, és Barlow abszolút a legjobb formáját hozza, végig üvölti az egész számot, de még milyen jól teszi!

Végül az album záró tételének, a The Phantom Opera Ghostnak sem kell szégyenkeznie, legfeljebb a címe miatt, nem egészen értem, mi ez a variálás, úgyis mindenki tudja, hogy az Operaház Fantomjával foglalkozik. Az Iced Earthre egyáltalán nem jellemző (habár már korábban is előforduló) női vokál igazán színessé teszi a dalt, a verzék közötti ’vágtatás’ pedig örök kedvencem marad az alig hallható, de mégis jelen lévő orgonával a háttérben. A dal egyébként elég hosszú, majdnem 9 perc, az albumon egyedül a Damien fölözi ezt le a 9 perc 12 másodpercével.

Összegezve, mit is mondhatnék a Horror Showról? Őszinte leszek, nem ez a kedvenc Iced Earth albumom, ez a cím úgy gondolom a The Dark Sagát illeti meg nálam, ugyanakkor mégis szeretem. A Dracula, a Ghost of Freedom, és a The Phantom Opera Ghost pedig örök ékkövei maradnak a zenekar munkásságának. Az album egyébként egy óra környékén van, ez egy kicsit talán hosszú úgy, hogy majdhogynem minden dal ugyanabban a tempóban, vagy tempókban zakatol, de ettől függetlenül méltó lezárása a Horror Show egy érának, ami már sosem jön vissza. Ha az Iced Earth új neked, méltó képet fog festeni arról, mire is számíthatsz tőlük, mert nem árulnak zsákbamacskát. Kemény riffek, profi ének, precíz dobok, és itt-ott különlegességekkel fűszerezett metál zene ez, az olyasfajta, amitől az öklök a levegőbe emelkednek, a hajak lobognak, a szögek és láncok pedig csak úgy a semmiből az ember ruhájára teremnek. Mindent egybevetve, tekerd fel a hangerőt, és mutasd be a szomszédoknak Schafferéket!

(Nomad)