A tavalyi év egyik legkellemesebb könyves meglepetése számomra, a volt Blizzard fejlesztő; Ed McDonals debütáló regénye volt. Az Éjszárny érezhetően egy igazi fantasy rajongó ember írása, aki nemcsak, hogy ügyesen emelte át a Strugacky fivére híres Zónáját a saját dark fantasy művébe, de emellett egy meglepően szabad szájú, könnyed nyelvezettel mesélte el történetét. Én a magam részéről sok szeretettel vártam a folytatást, amit az Agave kiadó ígéretéhez híven, idén márciusban le is tett a boltok polcaira.

A Hollóvér négy évvel az Éjszárny lezárása után játszódik. A Nall gépezet ismét életre kelt, ezzel visszaűzve a Mély királyait a Kárhozaton túlra. Ám az ellenség nem nyugszik, éjjelente tüzes esővel szórja a várost, ahol az egyre elkeseredettebb polgárok egy terjeszkedő, új vallás felé fordítják figyelmüket. A Fény egyháza a világ energiahálózatában, az úgynevezett villben fel-feltűnő női alak, a Fénylány természetfelettinek tűnő jelensége köré épül, kit egyfajta messiásként állítanak be. Eközben Gallharow a Névtelenek egyik katonája sürgős feladatot kap, miszerint azonnal kerítse elő az ura és parancsolója széfjéből eltűnt rettentő hatalmú varázstárgyat. A nyomozás a Kárhozat mélye felé vezeti őt, ahol lassan összeállnak előtte a világot átformáló események mozzanatai.

A Hollóvér a kellően véres és kérdések százát felvető nyitánya után kicsit lassabban veszi fel a fonalat mint azt várná az olvasó. A történések hirtelen belassulásának, is megvan a maga oka, hiszen az író el akarta mesélni mi történt főhősünkkel és a várossal az elmúlt négy év alatt, s az új szereplőket is be kellett mutatnia, akik közül szerencsére senkit sem éreztem töltelék karakternek, mindenki ügyesen passzolt bele a történetbe. Az elbeszélő ezúttal is főszereplőnk Ryhald, aki továbbra is jó mesélő, hiszen nemcsak, hogy hamar lekenyerezi az olvasót, laza, lényegre törő, kissé nyers modorával, de a lehető legjobb átéléssel adja át a környezete hangulatát, vagy egy-egy csatajelenetek adrenalindús, olykor pedig kilátástalan érzetét. Talán csak a káromkodások lettek picit túlzásba víve, hiszen nemcsak az elődhöz mérten, de bármilyen más könyvhöz hasonlítva is sokszorta több és választékosabb trágárságot olvashatunk, ami számomra nem volt zavaró, hiszen mindegyiknek akkor és ott megvolt a helye, ám ez kikezdheti egyes mimózább lelkű olvasók szemét. A marcona, bunkó zsoldos ezúttal is megmutatja emberibb oldalát, és nemcsak lelki gyötrelmeit, de egy másik arcát is megismerhetjük. Bevallom kicsit tartottam a lelki sebek túlontúl erős kihatásától, mivel egyes írók szeretnek oldalakat megtölteni szereplőik nyűglődéseivel, amivel sikeresen megtörik a cselekményt, és halálra untatják az olvasót. McDonald inkább csak óvatosan, el-elhintve foglalkozik a témával, egy-egy rövidebb bekezdés erejéig, hogy ne legyen annyira fajsúlyos Ryhalt bánata, de azért még is érezze az olvasó, hogy a pusztító katona legbelül egy sebezhető férfi. (Magánvélemény, de szerintem főszereplőnk tuti feltűnési viszketegségben szenved, hiszen folyton arról bizonygat minket, hogy akkora mint egy kétajtós szekrény.)

A cselekmény bár lassan indul be, ám ezúttal is képes átrepíteni az olvasót az oldalakon, hiszen nemcsak kellően akciódús, misztikus, és hangulatos, de mindig pont akkor történik valami amikor az ember már letenné aznapra. McDonald ügyesen használja a narratív horgokat, ezzel szinte folyamatosan képes lekötni az olvasót. Az író nemcsak a trágár nyelvezeten emelt egy szintet, de a brutalitás terén is. Nem hiába dark fantasy, itt simán elfér egy saját arcát levágó ember is akár, de szerencsére ezen részeket sem érzi úgy a könyvet forgató személy, hogy öncélú, mindössze látvány orientált elemek lennének, hiszen mind-mind szervesen illeszkedik a cselekménybe, és mind-mind megkapja a maga okát és szükségszerűségét is.

Az előző részről szóló cikkemben hiányoltam a regény világának központi és egyben legérdekesebb elemének, a Kárhozatnak kellő kibontását. Bár itt sem tudunk meg mindent az említett helyről, ám ez alkalommal lényegesen többet barangolhatunk benne, sokkal átfogóm képet kaphatunk a rémségekkel és felfoghatatlan dolgokkal teli kárhozott helyről. De még mindig az-az érzésem van, hogy az író szándékosan maszatolja el a Kárhozat bemutatását az olvasó elől. Valamit tartogat nekünk a nagy fináléra…

Ez a maszatolás megfigyelhető a világépítésben is. McDonald nem ad túl sokat hozzá az előző részből megismert dolgokhoz, de az amit kapunk éppen elég ahhoz, hogy kicsit másként kezdjünk tekinteni a világra. Se a világépítés, se a cselekmény nem lépett nagyot az előző részhez képest, és szinte süt az egész regényből, hogy csak egyfajta felvezetésnek szánta a következő részhez, ahol minden puskaporát el fogja lőni, míg itt csak durrogtatott párat.

A Hollóvér kicsit lassabb mint elődje, és nem is annyira epikus, ám így is kellő izgalommal, misztikummal, érzelemmel, és nem kevés csavarral várja az olvasót, előrevetítve a folytatás várható epikus történéseit. Ryhalt még mindig egy tuskó, és még is szerethető antihős karakter, akinek könnyed elbeszélésén keresztül élvezettel olvassa az ember a regény cselekményét. A Holló jele széria második epizódja bár ezúttal sem az az igazán kőkemény dark fantasy, de a műfajt kedvelő olvasók nem fogják elégedetlenül letenni.

Értékelés: 9/10

Kinek ajánljuk: Minden darkfantasy kedvelőnek.

wooltur

A könyvért köszönet az Agave kiadónak, akiktől IDE kattintva megtudjátok rendelni a könyvet.