A 2017-es év egyik legmeghatározóbb horrorfilmes élményének bizonyult az előtte csak vígjátékokra szakosodott Jordan Peele a semmiből hirtelen feltűnt alkotása, a ravasz módon építkező, majd a fináléban WTF-bombaként robbanó Get Out! Egy ilyen fergeteges kezdés után aztán nem csoda, hogy szerkesztőségünk szinte egy emberként, szinte tűkön ülve várta az immáron Oscar-díjas (Legjobb eredeti forgatókönyv) afro-amerikai úriember legújabb alkotását, amelyben az ígéretek szerint főszereplőink találkoznak saját magukkal. Hogy konkrétan MI történik, és MIlyen volt, az egy kattintás múlva kiderül!

A Wilson család vakációra megy. Mivel a nagyi hagyatékául szolgáló hétvégi háznál sokkal inkább napfényre meg tengerpartra vágynak, barátaikkal leruccannak hát az észak-kaliforniai tengerpartra. Alig éri némi napsugár a bőrüket, amikor anyunak hirtelen visszatér azon gyermekkori traumája, amint a helyi vidámpark egyik attrakciójában találkozott saját hasonmásával. Ettől kezdve finoman fogalmazva is paranoiássá válik, de ezt csak tetézi az estefelé nyaralójuknál megjelenő,  szimpatikusnak kicsit sem mondható vadidegen család, aki látszólag pont olyanok mint ŐK…

Amikor tavaly év végén a film előzetesét megtekintettem, mindenképpen az ígéretes jelző jutott eszembe e produkció a kapcsán. Nem tagadom, az igencsak pofásra sikerült Tűnj el! után voltak elvárásaim – főleg, mivel most már jóval több pénzből gazdálkodhatott. Sajnos azonban Jordan Peele túl sokat akart markolni, legalábbis ez az érzésem.

Filmünk első húsz percében egy szolid családi vígjátékra emlékeztető képsorok pörögnek, amiben mintha titkon az lett volna a cél, hogy bemutassák egy teljesen átlagos afro-amerikai família mindennapjait annak kulturális beágyazódásaival, méghozzá egy olyan kedves (fehér) nézőnek, aki amúgy nem tudta volna magától elképzelni. Szerencsére azonban mindez egyáltalán nem unalmas és/vagy irritáló módon történik, hiszen segítségükre van a finom humor és a szatíra eszköztára, ráadásul a casting is teljesen okénak mondható. Karaktereink például nem azok az unalomig ismételt, az életszerűséget messziről elkerülő, minden ízében tökéletes arcok, mint akiket általában kaphatunk egy moziban.

Tehát adva van egy életképekből álló felvezető (néhány a múltbéli traumát okozó misztikus jelenettel vegyítve), majd a film középső részében kapunk egy home invasion zsánerre jellemző szekvenciát, némi vérrel. Feszültség, para no meg egy kis humorral átszőtt drámázás, eddig oké?! Tovább haladva az alkotás utolsó harmadában átvált egyfajta epikusan tragikus világvége fejezetbe, de ekkor még ugyancsak hátravan a nagy-nagy finálé!! És mikor már azt hisszük, hogy hőseink mindent elrendeztek, és gyakorlatilag vége, kapunk egy olyan izzadságszagúan erőltetett csattanót, amit A.) vagy előbb kellett volna elsütni, mert így semmiféle hatása sincs vagy B.) inkább egyáltalán nem kellett volna belepakolni, hiszen annyira olcsó és kiszámítható húzás…

Bár a nagyközönség számára talán kevésbé ismerős színészeket láthatunk – legfeljebb Winston Duke (Fekete Párduc) vagy Elisebeth Moss (A szolgálólány meséje) neve mondhat valamit -, játékukkal semmi gond sincs, sőt az anyát alakító Lupita Nyong’o-t külön ki is lehetne emelni. Az elég gyakran felcsendülő melódiák diszharmonikus mivoltát a végére egészen megszoktam, de azt a szürreális piros kezeslábast a bazinagy ollóval meg gazdáik artikulátlan nyökögve-üvöltésével még a film megtekintését követően sem tudom kiverni a fejemből. Nem félelmetes, inkább megmosolyogtató. Ez azért gond, mert a képek és a vágások egy komoly műre utalnak.

Mintha Jordan Peele egyfajta afro-amerikai M. Night Syamalan-ként próbálta volna előző mozija sikerreceptjét meglovagolni úgy, hogy közben epikusabb képsorok és mélyebb jelentéstartalmak (társadalmi rétegződés, politikai eszmék, közösségi média jelenléte stb.) jártak az eszében, műfajokat egymással keverve és a cselekményt túl laza gyeplőre engedve, egy túlságosan hatásvadásznak tűnő csattanóra kiélezve. Szerkezetileg tehát nem áll össze maradéktalanul a cselekmény; egy ilyen ígéretes alapötletből bőven ki lehetett volna hozni egy olyasmi kompakt produkciót, mint a Get Out esetében, vagyis: egy jóval feszesebb tempójú, homogénebb elemekből felépített cselekményt, ami A-ból B-be tart, ezáltal megspórolva egy csomó sallangot.

Horrornak nem igazán félelmetes (bár én személy szerint díjaztam az olyan apróbb motívumokat, mint a C.H.U.D. VHS, a Cápa-póló vagy mondjuk a kissrác farkasemberes maszkja), thrillernek ugyan megfelel(ne), de élvezni annak műfaji fogásait csak nagyon nehezen lehet. Túl sokat akar mondani a mai kor emberének a mai kor emberéről, az ominózus nyomokban bőven tartalmaz szatírát, de pont emiatt az élvezhetősége sérült. Sajnos ez így nem MI vagyunk, ez csak Ő.

Köszönjük a megtekintést a UIP-Duna Film-nek!

Értékelés: 6,5/10

eyescream