A Serial Chillers márciusban különleges történettel foglalkozik. Lizzie Borden neve az amerikai kultúra részévé vált. A 19. század végén, a gyilkos leány, aki brutális módon kivégezte saját szüleit szimbólumává lett az ördögien gonosz női gyilkosoknak – pedig még abban sem lehetünk biztosak, hogy a gyilkosságokat valóban ő követte el. Történetét több formában és sok alkalommal feldolgozták már, és természetesen ebből a körből az általam nem túl nagyra becsült trash műfaj sem maradhatott ki.

A Lizzie Borden’s Revenge-t igazi kihívás volt végignézni, és már az első jelenetnél tudtam, hogy így lesz. Elmondhatom, hogy most láttam életem első olyan horrorját, amelyben még vért is animációval oldották meg. Biztos túl sokba került volna a jelmezek tisztíttatása…

A történet olyan egyszerű, mint a faék, és értelme is pont annyi van. Egy pár diákegyleti leányzó a tavaszi szünet idejére a koliban ragad, és hogy elüssék valahogy az időt, felelsz vagy merszt kezdenek játszani. Mindezt amolyan adult pizsibulis keretek között, amelyben mindenki a legszebb csipkecsodáját viseli, magassarkúban és full sminkben ücsörögnek a nappaliban. Jogos a felmerülő igény egy váratlanul megérkező pizzafutárra vagy vízszerelőre, aki helyretenné a csajokat, de ez (sajnos?) nem következik be, helyette „mersz” kategóriában megidézik Lizzie Bordent, ami nagyjából úgy zajlik le, hogy a lányok körbeülnek, és a plafont kezdik kérdezgetni, hogy Lizzie Borden itt van-e velük. Az egyik csajnak látomása támad, amelyek ki is tartanak a film végéig, úgyhogy a válasz igen, azonban Lizzie manifesztációja csak akkor következik be, amikor két lány a film 35. percében leszbikus csókot vált.

Na itt jön a lényeg. A film koncepciója azon a pletykán alapszik, hogy Lizzie Borden azért nem ment sosem férjhez, mert valójában leszbikus volt, és titkos homoszexuális párkapcsolatot folytatott Nance O’Neill-el, aki a 20. század eleji némafilmek hollywoodi sztárja volt. A két nő a valóságban is közeli barátságot ápolt, de ennél többet nemigen tudhatunk biztosan.

A kolis csajok egyikének vezetékneve O’Neill, szóval BIZTOS, hogy Nance O’Neill leszármazottja, és a leszbikus csók volt a generátor ahhoz, hogy az idézés sikeres legyen.

A film ezen pontjától kezdve a Lizzie-t játszó színésznő random jelenetekben besétál, és enervált zombiarccal lebaltázza a lányokat sorra, mert ő már csak ilyen.

Közben az egyik csaj bolond húga is feltűnik a házban (szó szerint, csak úgy előkerül), és elég jó gyanúsított a gyilkosságokat illetően, de elárulom: ez nem lesz kifejtve rendesen, pedig viszonylag sokat foglalkozik a sztori azzal, hogy miért is lett ő pszichopata.

Nem pazarolnék több szót a történetre, mert annak lezárása vagy kifejtése még a készítőket sem érdekelte, hát miért érdekelne akkor minket. Annyit azért elárulok, hogy az életben maradt csajok a film végére felismerik az AJTÓ működését, és így sikeresen elmenekülnek a házból.

Az egész film minden elemében a nem túl igényes pornókra emlékeztet, amibe próbálnak valami történetet beleerőltetni (teljesen feleslegesen). Meg mernék rá esküdni, hogy a lányokat játszó színésznők legjavának van adult filmes múltja, (és a rendezőnek is) de az imdb-n ezt csupán egyikük vállalja be, és a rendező neve alatt is csak más zs-kat. horrorokat látni.  A film jelenleg 2,3 ponton áll, ami legalább egy egész ponttal több, mint amennyit érdemel.

Mérsékelten szórakoztató darab, mert nem elég abszurd ahhoz, hogy igazi trash gyöngyszemnek tekinthessük, viszont az animált véren azért egész jókat lehet röhögni, és a lányoknak is volt egy-két jól sikerült poénja.

Kinek ajánljuk: A trash műfaj kedvelői bátran tegyenek vele egy próbát, ez sem lesz kevésbé időt rabló tevékenység, mint bármelyik másik trash-film.

Értékelés: 1/10

Blissenobiarella