A Serial Chillers februárban a máig ismeretlenségben maradt tettesek ügyeivel foglalkozik. Mai áldozatunkhoz egy olyan sorozatgyilkosság kötődik még a ’40-es évekből, melyből különböző fiktív horrorfilmes szereplőkhöz is inspirációt merítettek. Következzék tehát a Fantom Gyilkos története, melyet a The Town That Dreaded Sundown című filmben, és annak “folytatás-remake”-jében elevenítettek fel.

 

A texarkanai gyilkosságok

1946. tavaszán a Texas és Arkansas határán fekvő Texarkanában egy végül öt ember életét követelő gyilkosságsorozat vette kezdetét. Az áldozatok kiválasztása és a modus operandi egyaránt emlékeztethet bennünket a híres-hírhedt Zodiákus-gyilkosságokra vagy Sam fiára, de a soha le nem fülelt, későbbiekben is ismeretlenségben maradt gyilkos évtizedekkel megelőzte őket.

Az első támadásra február 22-én került sor, mely egy pénteki nap volt. A 25 éves Jimmy Hollis , és barátnője, Mary Jeanne Larey moziban voltak, majd azt követően a fiú kocsijával egy elhagyatott úton parkoltak le. A helyi „szerelmesek útján” (ezek az elhagyatott, magányra alkalmas utak olyannyira megszokottak az amerikai kultúrában, hogy külön fogalom létezik rá) azonban olyan támadás érte őket, amelyre egyikük sem volt felkészülve. Körülbelül 10 perce tartózkodtak a parkoló kocsiban, amikor egy fején maszkként párnahuzatot viselő férfi megzavarta őket, amikor zseblámpájával bevilágított a kocsiba. Miután Hollis elküldte, a férfi azt mondta nekik: „Nem akarlak megölni, haver, úgyhogy tedd, amit mondok.”
Hollist és barátnőjét a férfi kiparancsolta az autóból, majd a fiút arra utasította, hogy vegye le a nadrágját. Miután megtette, a férfi kétszer fejbe verte pisztolyával, melynek következtében a fiú koponyája betört. Később Larey azt mesélte a nyomozóknak, hogy annyira hangos volt, hogy lövés hangjának hitte. A lány megmutatta a férfinak a pénztárcájukat, hogy lássa, nincs náluk pénz. A férfi őt is megütötte, majd azt parancsolta neki, hogy fusson az úton. A lány elfutott egy autóig, melyet üresen talált, de ekkor újra előtte termett a támadó, és megkérdezte tőle, hogy miért futott el. Mikor a lány azt válaszolta neki, hogy azért, mert ő erre utasította, a férfi hazugnak nevezte, leütötte, majd szexuálisan bántalmazta a fegyverének csövével. Amikor a támadó otthagyta, Larey tovább futott a legközelebbi ház irányába. Az úton szembejött egy autó, de az nem állt meg a lánynak; végül a házbéliek segítségével értesítették a rendőrséget. A támadást mindkét fiatal túlélte, de a férfiről adott személyleírásuk nem egyezett, a lány szerint ugyanis a férfi fekete volt, a fiú szerint viszont fehér . A fiú nadrágját körülbelül 90 méterrel arrébb találták meg. A hatóságokban komolyan felmerült az a lehetőség ,hogy a pár ismerte támadóját, és azért adtak összezavaró leírásokat róla, hogy fedezzék.

A második támadásra március 24-én került sor. A 29 éves Richard Griffin és barátnője, Polly Ann Moore holttestére egy elhaladó motoros talált rá autójukban, szintén egy „szerelmesek útján”. A motoros először azt hitte, csak alszanak. A fiú az első ülésen ült, fejét a térdeire hajtva, míg a lány arccal lefelé feküdt a hátsó ülésen. Richardot kétszer lőtték meg a kocsiban ülve, és mindketten kaptak egy-egy tarkólövést is. Egy az autóhoz közeli vérfolt arra utalt, hogy a kocsin kívül végeztek a fiatalokkal, és holtan helyezték el őket az autóban. A helyszínen találtak továbbá egy .32-es kaliberű töltényhüvelyt, amelyet valószínűleg egy Coltból lőttek ki . A rendőrség intenzív nyomozásba kezdett, 50-60 lehetséges szemtanút is kikérdeztek, és kitűztek egy 500$-os jutalmat annak, aki bármilyen információval tud szolgálni az üggyel kapcsolatban. Sajnos semmilyen eredményre nem vezettek a beérkező bejelentések, csupán hamis csapásokon indították el a rendőrséget.

Április 13-án, egy szombati estén a 15 éves Betty Jo Booker fellépett zenekarával, ahol szaxofonon játszott. A buli után a klubnál, nagyjából fél 2 körül 16 éves barátja, Paul Martin vette fel a lányt, hogy hazavigye. A párt ekkor látták utoljára élve.

Martin testét reggel fél 7 körül találta meg egy család a North Park úton, bal oldalán fekve. Az út túloldalán lévő kerítésen is találtak később vért. A fiút négyszer lőtték meg – az arcán, a hátán, a jobb kezén és a tarkóján. Betty Jo holttestére csak a délelőtt folyamán, jó 3 kilométerrel arrébb találtak rá, egy fa mögött. A lányra a keresőcsapatok teljes ruházatban találtak rá, jobb kezével kabátja zsebében.

Kétszer lőtték meg, ugyanazzal a típusú fegyverrel, melyet az első gyilkosságok során is használtak, egy .32-es automata Colt pisztollyal. A fiú autóját további majdnem 5 kilométerrel arrébb találták meg, a kulcs benne volt. A hatóságok nem tudták megállapítani, melyikőjükkel végeztek először. Mindkettőjük holttestén küzdelemre utaló nyomokat találtak, a lány szaxofonjára azonban csak fél évvel később leltek rá, pedig nem messze volt attól a helytől, ahol a lány feküdt.

Az információként felajánlott jutalom ezúttal 1700$-ra rúgott, ami rengeteg bejelentést és pletykát vonzott maga után. Olyannyira elharapódzott a helyzet, hogy a rendőrség bejelentést tett, miszerint a rengeteg pletyka akadályozza a nyomozást, és ártatlan embereknek ártanak vele, ezért megkérték a lakosságot, hogy legyenek szívesek befejezni.

Az utolsó támadásra május 3-án került sor. A 37 éves Virgil Starkst otthonában érte támadás, farmján. Ő és felesége lefekvéshez készülődtek, Katie már a hálószobában tartózkodott, amikor valamilyen zajra lett figyelmes. Férjét, Virgilt hátulról fejbelőtték az ablakon keresztül. A nő nem hallotta a lövéseket, csak az üvegcsörömpölést, ezért azt hitte, férje talán elejtett valamit. Amikor átment a másik szobába, hogy megnézze mi történt, a férje éppen felállt, majd beleomlott a mögötte álló karosszékbe, és meghalt.

Katie rohant, és rögtön hívta a rendőrséget. Ahogyan a telefonnál állt, ugyanabból az ablakból érte két lövés, az arcán. A nő térdre esett, de nem halt meg azonnal. A nappaliba futott, ahol saját fegyverüket tartották, de szemét elvakította a vére. Mivel tudta, hogy meg fogják ölni, a hálóba ment, és üzenetet hagyott. Az időközben behatoló gyilkos végigüldözte a házon, de a nő végül kiszabadult az utcára. Mezítláb és vérben ázó hálóruhájában szaladt el a szomszédig, ahol segítségért kiáltott. Mikor a szomszéd ajtót nyitott, Katie már csak annyit tudott mondani, hogy „Virgil meghalt” és összeesett. Prater, a szomszéd elsütötte puskáját, hogy a többi szomszédot is felébressze. Végül együtt kórházba szállították a nőt, aki az óriási vérveszteség ellenére túlélte a támadást.

A kiérkező rendőrök jelentései zavarosak voltak. Egyesek szerint a fotelben találták Virgil Starkst, az azonban lángra kapott az elektromos melegítőtől, melyen a férfi ült. A szoba megtelt füsttel, mások jelentése szerint azonban a holttest nem égett meg, mert a földön feküdt. A helyszínen sok bizonyítékot találtak. A kilőtt lőszerek hüvelyét, véres lábnyomokat és ujjlenyomatokat is, valamint a tettes elhagyta zseblámpáját. A rendőrök szerint azonban ez a támadás nem köthető a Fantomhoz, mert a lőszerek .22-es kaliberűek voltak, de fenntartották az azonos elkövető lehetőségét. Az utakat lezárták, emberek és kutyák keresték az elkövetőt, rengeteg embert kikérdeztek, de minden eredmény nélkül. A zseblámpát az FBI vizsgálta, de nem találtak rajta semmilyen nyomot. Később a zseblámpa képét az újságok is lehozták, felhívás kíséretében, hogy mivel egy viszonylag ritka modellről van szó, jelentkezzen mindenki, aki tudatában van olyan személynek, aki rendelkezik vele.

Bár a nyomozás elvezetett gyanúsítottakhoz, senkire nem sikerült rábizonyítani a gyilkosságokat. Közel 400 embert tartóztattak le a gyilkosságok gyanújával, eredmény nélkül. A támadó modus operandija szerint mindig elhagyatott utakon parkoló autóban enyelgő fiatal párokra támadt rá. A korabeli profilozás gyakorlatilag nem is létezett még, de pszichológusok azért segítették már a rendőrség munkáját ekkor is. Úgy sejtették, hogy a gyilkos más területen fogja folytatni a bűnelkövetést, mert ellenállhatatlan vágyat érez a gyilkolásra. Egy olyan elkövetőt sejtettek a gyilkosságok mögött, aki mint „Dr Jekyll és Hyde”, napközben rendes polgári életét éli. A gyilkosságokra mindig hétvégén, és mindig éjszaka került sor, nagyjából háromhetente.

A városka emlékezetében élénken él a gyilkosságsorozat. Az 1976-ben készült filmet, amely feldolgozza az esetet, minden év októberében (Halloween-hez közeli dátumon) levetítik.

The Town That Dreaded Sundown (1976/2014) (A város, amely rettegett a naplementétől/Rettegés alkonyat után)

Az 1976-os eredeti filmnek 2014-ben készült egy “folytatás-remake”-je. Bár nem tartom sem különösebben jó, sem pedig ismert vagy nagyhatású filmnek, mindenképpen érdemes értekezni róla, mert belőle inspirálódtak a horror más mesterei. A The Town That Dreaded Sundown valójában az egyik első slasher-horror (bár A texasi láncfűrészes mészárlás már megvolt ekkor), melyből erősen építkezett mind a Halloween, mind pedig a Péntek 13. Ez tetten érhető a filmek antagonistájának fegyverhasználatában, a maszk viselésében is. A film azt állítja magáról, hogy csak a neveket változtatta meg, egyébként mindenben megfelel a valóságnak, de ez nem igaz. Mivel az esetek a ’40-es években történtek, és kevés dokumentációjuk maradt fent – illetve azok is hagynak kívánnivalót maguk után -, mára erősen összemosódott a filmbéli történettel a valóság. Ezt erősíti a film állandó újravetítése is, mellyel kapcsolatban sokan felszólaltak már, abbéli aggodalmukat hangoztatva, hogy a gyilkos tetteinek folytonos felelevenítése esetleg „ötletet adhat” valakinek az utánzására.

Ezt az alapötletet használja ki a remake 2014-ben, melynek története éppen azzal kezdődik, hogy a főszereplő kiscsaj (ha megkukulok se fog eszembe jutni a neve) a fiújával éppen a film vetítésén vesznek részt, később pedig szinte szórul szóra megismétlődnek velük az első támadás eseményei egy maszkos férfi által.
A cikk megírásához mind a két filmet megnéztem, és meg kell valljam, az 1976-os verzió számomra komoly kínszenvedést okozott. Nem csupán azért, mert gyakorlatilag nem létezik már jó minőségben sehol, és nem csupán azért, mert még feliratot sem készített hozzá soha senki; ez angol nyelvű filmek esetében nem okoz számomra problémát. Aki otthon van a B kategóriás slasher horrorokban, az talán sejti, hogy mi volt vele a problémám, de a legfőbb indokom az volt rá, hogy én nem szeretem ezt a műfajt. Ezzel ellentétben meglepően jó minőségűnek, szellemesnek és szórakoztatónak találtam a remake-et, ami talán az egyik legjobban sikerült remake, amit valaha láttam. Ötletes volt a folytatás alapgondolata, és bár ez is egy slasher-film csupán, de kreatívan használta fel a történetet, és meglepően magával tudott ragadni. A készítők között egészen nagy nevek is fellelhetők, ennek ellenére nem kérdéses, hogy ez a film csupán pénzügyi okokból jött létre.

Kinek ajánljuk: Slasher-fanok fognak benne élvezetet találni – a régi filmben annak kultikussága miatt, az újban pedig mert kreatív halálnemeket láthat és egészen szórakoztató darab lett. Akik hozzám hasonlóan azonban nem igazán kedvelik a horrornak ezt a műfaját, nagyon unalmasnak fogják találni, és nagy jóindulattal is csak közepes filmélményt hozhat.

Értékelés:
1976: 3/10

2014:5/10

Blissenobiarella