A kétezres évek elején – egészen pontosan a Kör 2002-es megjelenésétől – Hollywood felfedezte magának az új hullámos japán horrorfilmeket – az úgynevezett j-horrorokat – és elkezdte nagyüzemben amerikanizálni őket. Ez javarészt azt jelentette, hogy a csupán néhány éve megjelent eredeti történeteket újraforgatták, ezúttal amerikai színészekkel és színhelyeken. Létezik olyan j-horror remake, melynél csupán a színészek cserélődtek le a kaukázusi nagyrassz jeles képviselőire, a rendező és jórészt a helyszín is változatlan maradt (The Grudge – Átok, 2004). Hozzánk nyilván már csak az amerikai újrázások jutottak el, pedig azért néha érdemes némi összehasonlítást tenni a távol-keleti verzió és a nyugati átirat között, lévén bizonyos esetekben a kulturális különbségek, büdzsé megszorítások okán jelentős különbség is lehet a két verzió tekintetében. Meglepődve tapasztaltam, hogy a 2005-ben megjelent Dark Water  – melyet szintén csak az utóbbi néhány hónapban láttam először -, a japán eredetiben Honogurai mizu no soko kara (A sötét víz mélyéről) névre hallgató eredetije mennyire másra helyezi a hangsúlyt, mint a nyugati világ filmes producerei által megcsócsált átirat.

A kétezres évek eleje – a j-horror előretörése mellett – számomra azért is fontos időszak, mivel ebben az időben kezdtem aktívan moziba járni. Eleinte a horror nem vonzott különösebben, a j-horror első képviselőjével – a Körrel – való találkozásom is meglehetősen felemásra sikeredett. A videotékás verzió egyszerre háborított fel az ostoba történetével és okozott kis túlzással szívrohamot és tényleges rémálmokat jump-scare-jeivel. Nem szerettem az ijesztgetős filmeket és ez a mai napig meg is maradt. Annyi, hogy most már megszoktam. Lényeg a lényeg, a Körrel való randevú után a hátam közepére sem hiányoztak az akkoriban (2004-2005) moziba kerülő j-horror remake-ek. És habár nyilván magamtól soha nem váltottam volna jegyet ezekre, a más korhatáros filmek előtt vetített bemutatók során azért volt szerencsém hozzájuk néhányszor. És habár a fentebb említett Átok trailer-je volt a legsokkolóbb számomra, azért a nem sokkal később a magyar mozikba kerülő Fekete víz sem hozta meg a kedvem hozzá, hogy a nyirkos, nedves, csapzott hajú és gyilkos hajlamú szellemekkel töltsek együtt másfél órát a sötét moziteremben. Ahol az űrrel ellentétben mindenki nagyon is jól hallja a sikolyaimat…

Ha már feldobtam a témát, vajon honnan származik a japánok vonzalma a víztől csöpögő, lógós hajú, női kísértetek iránt? Persze megvonhatnánk a vállunkat, hogy vonzódnak azok bizony a csápos dolgokhoz is, – jobbára – mégsem foglalkozunk ezzel a jelenséggel. Ám nem érdemes szó nélkül hagynunk ezt a kulturális sajátosságot, hiszen a j-horror remake-ek útján bizony mára már a nyugati filmgyártásnak is részét képezik az úgynevezett onryo-k. A közelmúltban olvastam erről egy cikket, melyből most idéznék néhány gondolatot. Az onryo-k kísértetszerű lények, melyeknek erőszak, beteljesületlen szerelem vagy más, szomorú okból bekövetkezett halála arra készteti őket, hogy a Földön bolyongjanak ahelyett, hogy békésen a túlvilágra távoznának. Az onryo-k haja rendezetlenül lóg az arcukba. Mivel hagyományosan a japán etikett megkívánta a nőktől, hogy hajukat mindig szorosan feltűzve viseljék, az onryo-k ezáltal a természet férfiak uralta rendjét borítják fel. A víz szerepe is fontos a japán mítoszokban, hiszen az egy afféle átjáróként szolgált a mi világunk és a holtak világa között. A j-horror filmekben gyakran előforduló – és onnan nagy előszeretettel kölcsönvett – rángatózó mozgás is az onryo-k sajátja, melynek eredete a nyugati táncok kecsességére a múlt század közepén adott japán válaszban, a groteszknek ható koreográfiával bíró butoh táncban keresendő.

Grey Tabby annak idején már volt szíves összefoglalni az amerikai remake – mely, ahogy fentebb talán már utaltam rá, a Fekete víz névre hallgat – szinopszisát, úgyhogy ezúttal én inkább csak a különbségekre kívánok koncentrálni a két változat között, habár azt azért érdemes elöljáróban megjegyezni, hogy a jelentős – ám főként árnyalat és stílusbeli – eltérések ellenére, a jelenetek nagy többsége direktben megfeleltethető egymásnak.  “Annyit esik mostanában” – hallható a Sötét víz egyik nyitójelenetében és a nyirkos, szürke idő már meg is alapozza a film hangulatát. Kultúrától függetlenül, a plafonról csöpögő víz, a beázás penészes, szürke, egyre terjedő foltja az elmúlás, a rothadás szimbóluma. A metaforát csak tovább erősíti, hogy a folt Yosimi (az anya) mentális leépülésével párhuzamosan egyre terjed. Ez a fajta szimbolizmus az eredetiben sokkal inkább nyomon követhető, mint az amerikai változatban és nem véletlenül. A japán verzió inkább egy drámába oltott pszichológia thrillernek fogható fel, mint horrorfilmnek, hiszen – és ezen nagyon meglepődtem – a Honogurai mizu no soko kara lényegében mentes a jump-scare-ektől, de még a különösebben feszült jelenetektől is. A plafonról csöpögő víz nem fekete, csupán víz, a beázás nem is különösebben penészes. A japán kultúrában nevelkedett közönség számára önmagában a víz jelenléte képes volt kiváltani azt a hatást, amihez az amerikai filmben valami sötét szmötyinek kellett folydogálnia a plafonból. A kulturális különbség még talán az anya karakterében érhető tetten: Yosimi magatartása, testtartása, egész megjelenése szubmissziót, alárendeltséget sugall – ilyesmi nem rémlik a Jennifer Connelly által megformált Dahlia részéről -, ahogy a nyugatinál sokkal inkább patriarchális beállítottságú japán társadalomban egy egyedülálló anya is sokkal kevésbé elfogadott és megszokott, mint az óceán másik oldalán.

Kôji Suzuki regényéből – akinek amúgy a Kört is köszönhetjük – Hideo Nakata – aki az előbb említett regény megfilmesítését is rendezte – készített egy olyan filmet, mely szerény tapasztalataim alapján kissé kilóg az amerikai remake-eken átesett japán horrorok sorából. A Sötét víz azt állítja középpontba, hogy mi mindent cipelünk magunkkal gyermekkorunkból, milyen súlyos hatással van egy rossz, hanyag szülő a gyermeke felnőttkorára. Yosimi minden áron igyekszik elkerülni azokat a hibákat, amit anyja ellene vétett kiskorában, mégis lépten-nyomon azzal szembesül, hogy nem képes kibújni a magával hurcolt viselkedési minták szorításából. Erőn felül próbál minden tőle telhetőt megadni kislányának, Ikuko-nak, és ebbéli sikertelensége a végső kétségbeesésig hajszolja. Ez a belső őrlődés az, melyet a Sötét Víz alkotói a thriller eszközeivel ábrázolni próbálnak nekünk. Yosimi döntése, miszerint anyja helyett anyja lesz végül a tragikus sorsú kísértet-kislánynak Mitsuko-nak, egyrészről érthető, a másik oldalról viszont nem hoz feloldozást, hiszen így a saját lánya marad anya nélkül. És itt egy újabb fontos különbséget érintünk, ugyanis az amerikai változatban sokkal hangsúlyosabban jelen van, hogy a kísértetlány bizony direktebb veszélyt jelent a női főszereplő kislányára nézve, így Dahlia önfeláldozásával lényegében saját lányát menti. Yosimi ezzel szemben egy kissé másfajta önfeláldozásról és áldozatról tesz tanúbizonyságot: Mitsuko-val marad, hogy a kislány háborgó lelke nyugalomra leljen, Ikuko-t pedig kvázi az édesapja gondjaira bízza remélve, hogy az jobban gondját tudja viselni a lánykának, mint ő maga tehetné.

Nehéz igazságot tenni, hogy melyik feldolgozás a jobb vagy rosszabb. Ez jórészt ízlés dolga. A japán változat a drámai vonalon jóval erősebben teljesít, horrorként viszont kevéssé értelmezhető, főleg a j-horrortól megszokott, leginkább ijesztgetésre épülő sablonok vonatkozásában. A Honogurai mizu no soko kara az amerikai változathoz képes egy árnyalattal talán nehezebben értelmezhető és az sem mellékes, hogy ha valaki horrorra számítva ül le elé, nem biztos, hogy pontosan azt kapja, amire számít. A látványvilág kapcsán nagyjából egy színvonalat képvisel a nyugati átirattal, igazából semmi extrát nem nyújt ezen a téren. A színészi játék a távol-keleti filmművészethez nem szokottak számára talán egy kicsit furcsa lehet, de egyáltalán nem kirívó. Egyedül abban vagyok biztos, hogyha annak idején erre a filmre tévedtem volna be, még az akkori önmagamnak sem okozott volna álmatlan éjszakákat. A mostani énem pedig néhány nap alatt elfelejti majd.

Értékelés: 5/10

Kinek ajánljuk: azoknak, akik j-horror helyett lélektani drámába oltott j-thrillert néznének

Gabblack