Alfred Hitchock 1960-as remekműve, a Psycho, igazi műfajteremtő alkotás volt. Ez volt az a film, amely először a történelemben bemutatta, hogy nem kell egy horrorfilmbe vámpír, zombi vagy vérfarkas szörnyetegnek, elég csak, ha megmutatja, hogy mire képes az emberi lélek, ha az sötét útra téved. Tulajdonképpen ez volt az első slasher film, egy olyan műfaj legelső képviselője, melyben megállíthatatlan sorozatgyilkosok követnek el szörnyű tetteket. Nem meglepő tehát, hogy az alkotást később többször elővették: ez történt 1998-ban is, mikor Gus Van Sant úgy döntött, ideje leporolni a fekete-fehér klasszikust, és ezúttal színesben bemutatni Norman Bates történetét és szörnyű lelki világát.

Marion Crane (Anne Heche) egy nap úgy dönt, meglép a főnökére bízott 400 ezer dollárral, ezért autóba száll és elhajt Phoenix-ből. Útja során azonban hamar elfárad, majd egy komoly vihar elől egy mellékút mellett található Bates Motelben talál szállást. A motel tulajdonosának, Norman Bates-nek (Vince Vaughn) megesik a fiatal nőn a szíve, és beinvitálja az irodájába vacsorázni. Az étkezés alatt kiderül, hogy Norman még mindig az anyjával él együtt, aki súlyos beteg, azonban nem engedi, hogy otthonba tegyék, így a fiú nem tud elszakadni a családi fészekből. A vacsora végeztével a nő visszavonul, azonban zuhanyzás közben rejtélyes körülmények közt meggyilkolják, és a fiúnak kell eltűntetni a nyomokat. Marion eltűnése hamarosan szemet szúr a főnökének, aki egy magánnyomozót bíz meg a nő felkutatására és akinek Marion nővére, Lila (Julianne Moore) és annak barátja (Vigo Mortensen) segít. Egyikőjük se tudja, milyen szörnyű esetbe keveredtek bele…

Habár manapság igencsak népszerű Hollywoodban klasszikus filmeket újra feldolgozni, remaket készíteni belőlük (valamint szídni a készítőket, hogy nincs semmi eredeti ötletük), a sikeres alkotások újragyártása már a filmtörténet kezdete óta velünk vannak. Ezen művek azért is olyan népszerűek, mert biztos pénzforrásnak tekinthetők, hasonlóan a folytatásokhoz és előzményekhez, hiszen a néző már ismert és bevált karakterekkel és világgal találkozhat, melyet korábban már megkedvelt. Ennek ellenére, bár manapság is igen népszerű a műfaj, véleményem szerint az egyik legnehezebb dolog jó remaket alkotni. Egy ilyen filmnek ugyanis mind meg kell felelnie az új kor nézőinek, mind pedig vissza kell hoznia azokat a kellemes emlékeket, melyeket az eredeti alkotással szereztünk. Az ilyen pedig iszonyat nehéz, nem véletlenül szidják ezeket a műveket. Természetesen léteznek jó remakek, például John Carpenter The Thing-je, melyek képesek voltak valami újat hozzá tenni az eredetihez, ám ezek rendkívül ritkák. Jelen cikkünk tárgya, Gus Van Sant Psycho-ja is beleesett ugyanebbe a hibába: lényegében semmit nem tesz hozzá az eredetihez, ahol pedig igen, ott pont rosszul nyúl bele a Hitchock alkotásába.

A film szinte képkockáról képkockára követi Hitchcock remekművét, gyakran még a dialógusok is megegyeznek, így lényegében a legnagyobb különbség a két alkotás között, hogy ebben a műben színesben élvezhetjük végig Robert Bloch 1959-es történetét. Sajnos azonban ez a koncepció nem működik: ahol Sant egy kicsit is változtat a filmben, melynek célja Norman lelki világának bemutatása volt, ott pont élvezhetetlenné teszi az alkotást. A mű legikonikusabb jeleneteiben (a két gyilkosság alatt) ugyanis véletlenszerű bevágásokat láthatunk viharfelhőkről meg állatokról, melyekkel csak összezavarják a nézőt. Mindezek mellett az 1960-as években még nagyszerű operatőri megoldásnak számító beállások egy ’90-es évekbeli filmben nevetségesen hatnak, mint például a nyomozó halálának a jelenetében. A színészek, nagyobb nevek lévén, hitelesen visszahozzák az eredeti karaktereket, habár úgy gondolom, Vince Vaughn bár próbálja utánozni Anthony Perkinst, mégis elég sokszor csak bután néz maga elé.

Összességében a Psycho egy súlyos mellényúlás, véleményem szerint nem így kell kezelni egy remaket. Természetesen megőriz jó néhány értéket az eredetiből, így nem válik nézhetetlenné, ám így is ezerszer inkább ajánlanám Hitchcock remekművét, mint ezt az Aranymálnára is jelölt  mellényúlást.

Értékelés: 5/10

Kiknek ajánljuk: Akinek tetszett az eredeti, és nem riadnak vissza a remake szó hallatán.

Kele-man