Ha az HBO a nevét adja egy sorozathoz, majdnem biztosak lehetünk benne, hogy valami igényeset kapunk kézhez, lásd: Trónok harca, Hatalmas kis hazugságok, Westworld, Tabu. stb. Természetesen ez sem vehető halálbiztosnak, így hát engedjétek meg, hogy bővebben kifejtsem az utóbbi tapasztalataim egyikét, amely megbonthatja ezt a szép sormintát.Vannak esetek ugyanis, amikor biztosra veszem, hogy megérné elolvasni a történet alapjául szolgáló könyvet, azonban a filmvászonra vitt minisorozathoz fűzött várakozásaim a csalódás mély gödrébe süllyednek; a Sharp Objects (sajnos) pontosan az előbb leírtak iskolapéldája.

Főszereplőnk, Camille Preaker(Amy Adams) egy Missouri állambéli kisvárosból, Wind Gap-ből származik, és habár igyekezte kitörölni a múltját minél távolabb kerülvén szülőfalujától és családjától, visszatérni kényszerül az ominózus kisvárosba, ugyanis újságírói kötelessége odaszólítja. A városkát két fiatal lány tragédiája rázza meg, ő pedig egy nagyszabású cikk reményében mindent megtesz, hogy közelebb kerüljön az igazsághoz. Wind Gap, habár abszolút Közép-Nyugaton található, tipikusan a Dél hangulatát idézi, néha már-már zavaróan izzadtságszagúan sztereotipizálva a vidék és a konföderációs államok együttesét. Camille édesanyja, Adora (Patricia Clarkson) egy ebbe a környezetbe tökéletesen illeszkedő gazdag déli hölgy látszatát kelti, ám valójában a karaktere ennél sokkal többet rejt magában.

Adora Crellin mindent megtestesít, ami elől lánya elmenekült és mély testi-lelki sebeket ejtett rajta; a fiatal, de megtört újságírónőt ugyanis majdnem tetőtől talpig saját vágásainak hegei borítják. A cselekmény azon túl, hogy két brutális gyilkosság köré épül, Camille személyes belső küzdelmét mutatja be az anyjával, a húgával, a férfiakkal és saját kínzó emlékeivel szemben, és habár ez önmagában egy izgalmasnak ígérkező, sokat sejtető sztori, szerény véleményem szerint a kivitelezése csúfos kudarcot vallott. Ezen a ponton biztosra veszem, hogy Amy Adams összes hardcore rajongóját magamra haragítom, de a nyolc rész megtekintése után koránt sem a csavaros finálé járt az eszemben, ehelyett feltettem magamnak a következő roppant egyszerű kérdést: hogy lehet nyolc epizódon át egyetlen arckifejezéssel és hanglejtéssel elvinni a hátadon egy főszerepet?

Az igazat megvallva a Sharp Objects számos olyan komponenssel rendelkezik, amit egyszerűen ki nem állhatok, legyen szó filmről, sorozatról, vagy bármilyen mozgóképről. Azon felül, hogy Adams kiábrándító alakítása számomra érthetetlen okokból kifolyólag másokat mégis lenyűgözött, a többi karakter semmitmondó jellegével is számolni kell; az egyedüli elismerés Patricia Clarkson-t illeti, aki tökéletes választás volt a manipulatív matriarcha megszemélyesítésére. Ami a többieket illeti, csak a rossz, és a kevésbé rossz jelzők jutnak eszembe, a velük felépített párbeszédek pedig néha olyannak hatnak, mintha az írók most próbáltak volna életükben először emberi diskurzust imitálni. Megvan az az érzés, amikor nézel valamit, de közben azt kérdezgeted magadtól, hogy „Ez mégis mi akar lenni?!”? Akkor érted, hogy mire akarok kilyukadni.Végezetül pedig csalódásaim margójára ezt az utolsó gondolatot fűzném fel: maga a hangulatvilág és a történet egy kiváló egyveleget alkothatott volna, ha a kivitelezésre jobban odafigyelnek.

Kinek ajánljuk: aki nem olvasta a könyvet, ugyanis így valószínűleg kisebbet lehet koppanni.

Értékelés: 4/10

(grey tabby)