Szépen alakul a hazai kiadók kínálata horror terén, amit remekül szemléltet, hogy 2018 végén az egyik legnagyobb klasszikus, Shirley Jackson műfajreformáló kísértettörténete, a Hill House szelleme is eljutott végre magyar polcokra, Mike Flanagen nagysikerű Netflix-adaptációja apropóján. Ideje, hogy ezzel mi is pótoljuk lemaradásunkat ilyen téren, és a magyar kiadás értékelése mellett megállapítsuk, mennyire öregedett jól Jackson klasszikusa.

A címbeli Hill House egy ódon, hátborzongató épület, melynek történetét számtalan tragédia gazdagítja, sötét folyosóit állítólag minden éjjel kísértetek járják, puszta felépítése, furcsa szögekben kapcsolódó falai pedig kényelmetlen, őrjítő érzéssel töltik el lakóit. Pont ezért tűnik ideális választásnak Dr. Montague számára, aki két paranormális tapasztalatokkal rendelkező önkéntes lány, és a házat birtokló család sarjának társaságában úgy dönt, egy kis időre kibérli az épületet, hogy tanulmányozhassa a benne működő állítólagos természetfeletti erőket.

Formabontó klasszikus

Hill House azonban nem egyszerű kísértetház, ahogy Jackson regénye sem hagyományos gótikus kísértettörténet. A megjelenése előtt a műfaj kis túlzással egyfajta hátborzongató, természetfeletti detektívregénynek felelt meg, melyben a cselekmény elsősorban magukra a jelenségekre, illetve a kísértetjárás eredetére, a természetfeletti erők kiváltó okára fókuszált. Hill House nyakatekert falai azonban a feje tetejére állították ezt a koncepciót, a hangsúlyt pedig áthelyezte az áldozatokra. Az épület története nem titok – a beköltöző négyes tagjai rövid időn belül megtudják, mire vállalkoztak, a műfaj hagyományaitól elvárható klasszikus kliséken (menekülés érzése a beköltözéskor, kísérteties, nyomasztó gondnokok) is már-már parodisztikusan végighalad a történet, majd megkezdi az igazi, lassan felépített tortúrát – új lakói lelki világán.

Ugyanis szereplőink titkokat és hazugságokat hordoznak magukban, különösen Eleanor, akinek szemszögéből megismerhetjük az eseményeket, Hill House pedig mintha észrevétlenül forgatná ki ezeket, ébresztené fel a paranoiát, a rejtett félelmeket a lakók lelkében. Bár felbukkannak hagyományos kísértetjárásra emlékeztető jelenségek is (többnyire úgy, hogy azokat Nell csak a többi karaktertől tudja meg, közvetlenül nem látja), az igazi borzalom a narráció első olvasásra szinte észrevétlen torzulásaiban rejlik, a folyamatban, melynek végére már maga az olvasó sem lehet biztos abban, hogy a karakterek leírásaiból, tapasztalataiból mi igaz, ki az, aki még tisztán szemléli az eseményeket és ki az aki már az épületben rejlő erők hatása alá került. Hill House az, amit vendégei magukban tartogatnak – ahogy azt remekül szemlélteti már a regény elején lezajló vita az egyik szoba szobrának jelentésével kapcsolatban – és végső soron, az, hogy egyáltalán járják-e hagyományos értelemben vett kísértetek, a végkifejlet szempontjából már-már szinte másodlagos.

Nehéz adaptáció

A regény olvasása előtt egyetlen jó tanácsot adhatok – felejtsétek el az összes adaptációt, beleértve a legfrissebb Netflix feldolgozást. Hogy saját, a bevezetésben feltett kérdésemre választ adjak – igen, a Hill House szelleme még a jelenlegi mezőnyben is egy fantasztikus, hátborzongató, példaértékű horrorregény, mely hatalmas rést tölt be a hazai piacon – viszont igazán hiteles adaptációja talán az 1963-as The Haunting-ot leszámítva nincs, legfeljebb inspirációként, alapként szolgált számukra. Amikor homlokomat ráncolva olvastam újra a korábbi fejezeteket, próbáltam felfogni, összerakni, hogy pontosan mi is történik, a Nell által tapasztalt eseményekből, beszélgetésekből egyáltalán mi az, ami valóság volt, melyik a hiteles oldala a szereplőknek, a borzongás, a félelem olyan fajtáját tapasztalhattam meg, amilyennel korábban még nem találkozhattam – és már pusztán ezért ajánlom mindenkinek, hogy legalább egyszer olvassátok el, ha érdeklődtök a horrorirodalom iránt.

A magyar kiadás pedig csodálatos, színvonalas, a fordítás tökéletesen adja vissza Jackson eredetijét (pont néhány hónappal a magyar előtt volt szerencsém elolvasni azt is) egyetlen problémám vele személyes – nagyon nem szeretem, ha egy könyv borítójára egy film – vagy sorozatfeldolgozás posztere kerül. Marketing szempontjából érthető döntés, ám a könyv értéke tekintében nagyon degradálónak tartom, mintha a film/sorozat része, tartozéka, alárendeltje lenne, ha pedig van olyan regény, ami minden, csak nem az, akkor az a Hill House szelleme. A beszerzését ettől függetlenül mindenképp ajánlom, a Gabo SFF-nek pedig köszönjük a cikkhez kapott recenziós példányt, és reméljük, idén is folytatják a jobbnál-jobb horrorok kiadását.

értékelés: 10/10

Szabó Zoltán “Zoo_Lee”