Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a The Haunting of Hill House, ha csak a sorozatok felett ítélkezünk, a 2018-as év egyik leginkább említésreméltó  darabja. Ennek ellenére nem aratott osztatlan sikert, megfigyelve ugyanis a nézőközönség általános megítélését, a vélemények igen végletesek. De miért is? Adott egy első blikkre rém elcsépeltnek tűnő szinopszis: egy többgyermekes család beköltözik egy elhagyatott kúriába, annak érdekében, hogy a szülők sikerrel felújítsák és túladjanak rajta. Kisvártatva természetesen kiderül, hogy a ház minden, csak nem gyerekbarát, mivel szép lassan a család minden tagja furcsábbnál furcsább dolgokat kezd látni, tehát minden jel arra mutat, hogy a hely kísértetjárta. Egy éjszaka aztán Hugh, a családfő öt gyermekével együtt elmenekül a házból, hátrahagyva a feleségét is. Nem dobtad el az agyad ettől a nem várt fordulattól, ugye? Lássuk, mi teszi igazából különlegessé a The Haunting of Hill House-t.

Ez a sorozat pontosan azt hívatott bemutatni, hogy egy igényes horror nem egy-két jól bekalibrált jumpscare és a magasfokú brutalitás szerelemgyereke, sőt, valamikor épp elég, ha maga a sztori, a szereplők érzelmi hullámvasútja az, ami letaglóz. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a jó horror nem bír el néhány hatásvadász jelenetet, vagy egy-egy sokkoló belezést, csupán azt, hogy nélkülözhetők. A The Haunting of Hill House Shirley Jackson azonos című regényén alapul, amiről nem mellesleg a sorozat előtt két filmváltozatot is készítettek, először 1963-ban, majd 1999-ben, ezt követően a történet igazán átütő sikerét pedig Mike Flanagan hozta el, mégpedig idén. A beharangozó trailer megtekintése után joggal gondolhatja azt bárki, hogy ez a sorozat nem több, mint egy újabb kísértethistória, és voltaképp semmiben sem különbözik a száz másik társától; van benne ódon ház, riadt gyerekek, fel-feltűnő szellemek és egy aggasztó múltbéli esemény, amely köré az egész épül. A jó hír az, hogy roppant könnyű megcáfolni ezt a teóriát; csupán meg kell nézned az első epizódot. Először bepillantást nyerünk a már korábban említett család életébe, a cselekmény azonban több idősíkon fut és időnként más-más szereplő szemszögéből követjük az eseményeket.

Crain-ék drámája 1992-ben, a költözésük napjával kezdődik, az akkor zajló hátborzongató eseményeket pedig napjaink történései kísérik, amikor is bemutatják, hogy alakult a már felnőtt Crain testvérek és apjuk sorsa. Mind az öt testvér története egy-egy különálló dráma, de egy valami közös bennük: a ház mérgezte meg örökre az életüket. A legidősebb, Steve egy sikeres író, aki látszólag meglovagolta a ház által nyert hírnevet és publikálta a család tragédiáját, természetesen itt-ott kiszínezve, vagy éppen egy-két sötét részletet elhallgatva. Shirley, a legidősebb lánytestvér látszólag mind közül a legracionálisabb és legmegbízhatóbb, ám minél jobban megismerjük, annál könnyebb ezt megcáfolni. A középső, és ezáltal talán a legelhanyagoltabb mind közül, Theo, akinek birtokában van egy igen értékes képesség, amellyel édesanyja is rendelkezett; talán épp ezért lett gyermekpszichológus. Végül pedig az ikrek, Luke és Nell: ők sínylették meg leginkább a Hill házban eltöltött napokat, életük annyira darabokra esett, hogy már egyik testvérük sem tudja összerakni. Egy tragikus esemény ismét összehúzza a Crain család megmaradt tagjait, mi pedig egyre többet megtudunk arról, mi is történt ’92-ben azon az elátkozott helyen. Vajon tényleg egy sztenderd kísértethistóriával állunk szemben, vagy egy olyan erőteljes drámával, ami tulajdonképpen a földöntúli jelenségek nélkül is megállná a helyét?

A The Haunting of Hill House tulajdonképpen azért nem aratott osztatlan sikert, mert ha az ember csak a horrort akarja benne látni, akkor annak valóban nem a legacélosabb, ugyanis elsősorban nem a szellemek által kívánták elérni a borzongást. Ehelyett egy olyan intenzív történetet mesélnek el, amely azon kívül, hogy órákra a képernyő elé szegez, elviszi a hátán a szellemeket, ódon kastélyt, riadt gyerekeket és minden más már-már elvárt sallangot, amivel találkozhatunk (és szinte el is várjuk, hogy találkozzunk) egy hétköznapi horrorban.
Kinek ajánljuk: annak, akinek nem elég, ha pár percenként megugrik a fotelban a jól időzített jumpscare hatására, hanem hajlandó feláldozni egy kicsit az egyébként ép lelkivilágát és átélni valami sokkal mélyebbet. Nekik viszont nagyon ajánljuk.

Értékelés: 10/10

(grey tabby)