Mai történetünk elsőre úgy tűnhet, kilóg az oldal profiljából, hiszen a McMartin-ügyet feldolgozó film se nem horror, de még csak thriller sem. Leginkább találó kategória talán a tárgyalótermi dráma volna, és a maga nemében egészen kiváló alkotás.

Különösebben nem kell majd írnom a valóság és a filmbéli cselekmény különbségeiről sem, ugyanis a Megbélyegezve teljesen hű maradt a valóban megtörtént eseményekhez – legfeljebb némileg egyszerűsített, és ezt-azt kihagyott.

„Satanic Panic”

Ahhoz, hogy teljes egészében megérthessük a McMartin-ügy körüli hisztériát, mindenképpen szólnunk kell az amerikai közhangulatot a ’80-as évektől majdnem két évtizeden át uraló sátánista rituáléktól való rettegésről.
A jelenség az 1960-as években kezdett kibontakozni, a Charles Manson vezette Manson-család nevű szekta gyilkosságai nyomán. Ez az ügy volt ugyanis az, ami elindította a közvéleményben azt a vélekedést, hogy titkos társaságok általi szervezett gyilkosságok vannak elterjedőben.

A ’60-as évek amerikája tobzódott az új vallási felekezetek elterjedésében: ekkor alapították a „Népek Templomát” (People’s Temple), amelynek sorsa az 1978-as tömeges öngyilkosságba torkollott (913 áldozat, köztük 273 gyerek); de ennek az évtizednek a szülötte a Sátán Egyháza is, melynek alapítója és 1997-ben bekövetkezett haláláig főpapja is Anton Szandor LaVey volt. A ’70-es évek elejétől a média és a kultúra is erősítette ezeket a hatásokat: a mozikban az Ördögűzőt nézték az emberek (ne feledjük, hogy igaz történeten alapuló filmként mutatták be), az újságokban Ted Bundy-ról és a démoni hangokat halló Sam fiáról szóltak a hírek: egyszóval minden megvolt ahhoz, hogy kialakuljon a tömeghisztéria, amelyet a sajtó kihasznált és gerjesztett is egyben.

A ’80-as években felerősödtek a fundamentalista keresztény mozgalmak ellensúlyozandó az addigra valós félelmet a sátán szolgáitól. Egy 1980-ban kiadott könyv, a Michelle Remembers is fokozta az okkult iránti érdeklődést. A könyv szerzői Lawrence Pazder és felesége, Michelle Smith vitatott hírű pszichológusok voltak, és állításuk szerint a könyv anyaga egy volt betegük hipnózisban történt regresszióját mutatja be, melyből megtudhatjuk, hogyan vált kisgyermekként sátánista rituálék és okkult színezetű szexuális bántalmazás áldozatává. Bár a könyv hitelességét a kezdetektől fogva vitatták, mégis majd’ egy évtizedre hivatkozási ponttá vált a témában, és óriási hatással volt a McMartin-ügy megszületésére is.

Az első vád

1983-ban Judy Johnson, akinek két éves fia a Manhattan beach-i McMartin óvodába járt, gyermekén olyan jeleket vélt felfedezni, melyek egyértelműen szexuális bántalmazásra utaltak. A szodómia vádjával felkereste a rendőrséget, ahol elidegenedett férjét, és az óvoda egyik munkatársát, a 25 éves Ray Buckey-t nevezte meg lehetséges elkövetőként.

A McMartin óvoda családi vállalkozás volt: az alapító Virginia McMartin már idős hölgy volt a történet kezdetén; a munka javát ekkor már lánya Peggy McMartin Buckey és két unokája, Peggy Anne Buckey és Raymond Buckey, valamint alkalmazott pedagógusaik végezték.
Az egyes források eltérnek abban, hogy a Johnson fiú megerősítette-e anyja állításait a molesztálással kapcsolatban. Csak a későbbiekben derült fény arra, hogy Judy Johnsont paranoid skizofréniával kezelték és idült alkoholista volt: fiának molesztálásával kapcsolatos feljelentése során további bejelentéseket is tett, többek között hogy az óvoda dolgozói állatokon hajtanak végre nemi erőszakot, és hogy Ray Buckey repülni tud.

Ray Buckey-t kikérdezte a rendőrség, de bizonyítékok hiányában nem emeltek vádat. Ennek ellenére a rendőrség kiküldött mintegy 200 családnak egy levelet, melyben tájékoztatták őket az óvodában felmerült molesztálási gyanúról; és arra kérték a szülőket, hogy kérdezzék meg gyermekeiket, tapasztaltak-e bármi hasonlót, készítettek-e róluk meztelen fotókat, stb. A levelek hatására körülbelül 400 gyermek családja vette fel a kapcsolatot a hatóságokkal, akik ezt követően elkezdték kihallgatni a gyerekeket.

A rendőri kihallgatásokról azonban hamar kiderült, hogy túlságosan traumatizálják a gyerekeket, ezért szakemberekre bízták a dolgot: a Children’s Institute International nevű gyermekvédő szervezet alkalmazottja, Kee Macfarlane végezte el a gyerekek kikérdezését.
1984 tavaszáig körülbelül 360 gyerek vallott azt, hogy molesztálást szenvedett el az óvodában, és ezzel a bomba robbant. 1984 március 22-én a rendőrség letartóztatta Virginia McMartint, Peggy McMartin Buckey-t, Ray Buckey-t, Peggy Ann Buckey-t, és három pedagógusukat: Mary Ann Jacksont, Betty Raidort és Babette Spitlert. 115 rendbeli gyermekmolesztálás volt a vád, melyet a későbbiekben 321 rendbelire bővítettek, összesen 48 gyermekkel kapcsolatban.

Vallomások

A gyerekek vallomásai azonban nem voltak konzisztensek. Az előzetes meghallgatások mintegy 20 hónapon keresztül zajlottak, és 41 gyereket vetettek alá. Később, magán a tárgyaláson már csak egy tucatnyian vettek részt közülük.
A per során rendkívül súlyos vádak érték Kee MacFarlane szakmaiságát is. Szociális munkásként nem volt pszichoterápiás előképzettsége, amely feljogosíthatta volna az interjúk elkészítésére, továbbá azok olyan módon készültek el, amely nélkülöz mindenféle hozzáértést. A kérdéseket úgy tették fel, hogy már magukban hordozták az elvárt választ is. Ha a gyerek tagadta a molesztálást, butának nevezték, ellenben ha elismerte, megdicsérték. A terápia során minden bizonnyal hamis emlékeket hoztak létre számos gyermekben. A főként gyermekbántalmazási ügyekben alkalmazott emlékezethelyreállító technikákat a szakma ma is megkérdőjelezi, mert általuk – különösen gyerekek esetében -, nagyon könnyű úgynevezett pszeudoemlékeket létrehozni, melyről maga a páciens is elhiszi, hogy átélte őket.

Az előzetes meghallgatások során a Michelle Remembers szerzőpárosa, Michelle Smith és Lawrence Pazder felkereste a perbe bevont gyerekek szüleit, hogy segítségükre legyenek. Az egyik ügyész, Glenn Stevens szerint ez befolyásolta a gyerekek vallomásait, akik egészen extrém körülményekről is beszámoltak, melyeket a már amúgy is felajzott közvélemény a „sátáni pániknak” köszönhetően gondolkodás nélkül elfogadott: a gyerekek boszorkányokat láttak repülni, földalatti járatokon keresztül szöktették ki őket az óvodából, hőlégballonnal utaztak sátánista rituálék elvégzésének helyszíneire, állatokat áldoztak. Az egyik gyerek a McMartin-család ügyvédje, Danny Davis által mutatott fotók között felismerni vélte Chuck Norrist a bántalmazójaként. A hatóságok nekiálltak ásni, de semmilyen alagutat nem találtak. A gyerekek szerint a wc-n lehúzva önmagukat egy kínzókamrába jutottak, ahol bántalmazták őket, és többen közülük vallottak a „ pucér sztárok show-ja” (naked movie star) nevű játékról, mely azt a célt szolgálta, hogy a vádlottak padján ülők meztelenül fotózhassák a gyerekeket.

 

Még a tárgyalássorozat megkezdése előtt újabb botrány következett: az egyik ügyész, Glenn Stevens kilépett az ügyön dolgozó csapatból azt állítva, hogy munkatársai bizonyítékokat tartanak vissza a védelemtől, többek között, hogy az elsőként feljelentést tevő Judy Johnson fia nem ismerte fel a neki mutatott fényképeken Ray Buckey-t, illetve további felmentő tényeket sem mutattak be a védelemnek annak érdekében, hogy Ray Buckey továbbra se védekezhessen szabadlábon.

Tárgyalás

1986-ban az új kerületi ügyész a felmutatott bizonyítékokat „elképesztően gyenge lábakon állónak” nevezte, és minden vádpontot ejtett Virginia McMartin, Peggy Ann Buckey és a három alkalmazott pedagógus ellen. Peggy McMartin Buckey és Ray Buckey börtönben maradt a tárgyalásig. Az anya óvadéka 1 millió dollárban lett megállapítva, Ray esetében megtagadták az óvadék ellenében való szabadon bocsátás lehetőségét.

A tárgyalás során tanúként szólították George Freemant is, akivel Ray egy ideig megosztotta a celláját. Freeman azt állította, hogy Ray bevallotta neki, hogy erőszakot tett a gyerekeken. Freeman több esetben is együttműködött a hatóságokkal és több bűncselekményt is bevallott annak érdekében, hogy más általa elkövetett bűncselekmények tárgyalása során kedvezőbb körülményeket biztosítson magának. Ezek a vallomások sok esetben hamis tanúzásnak minősültek, melyek alól felmentették McMartin-ügyben tett vallomásáért cserébe.

A tárgyalások több, mint további három éven keresztül zajlottak, majd az esküdtszéknek még kilenc hétre volt szüksége ahhoz, hogy ítéletét meghozza: Ray Buckey-t, aki ekkor már több, mint öt éve ült börtönben, 65-ből 52 esetben felmentették, szabadlábra helyezték.

Egy sajtótájékoztatón azt is elárulták, hogy a 11 esküdt közül 9 szerint történtek gyermekbántalmazások az óvodában, de a bemutatott bizonyítékok nem zártak ki minden kétséget.
A későbbiekben a további 13 vádponttal kapcsolatban is bíróság elé állították Raymondot, de az ellene bemutatott bizonyítékok továbbra sem voltak elég meggyőzőek, így végül minden vádpontot ejtettek ellene. Több, mint öt évet töltött börtönben anélkül, hogy valaha is bármilyen gaztettet rábizonyítottak volna.

 

Utóélet

A McMartin-per az Egyesült Államok történetének mai napig az egyik leghosszabban tartó és legdrágább tárgyalássorozata volt, amely mintegy 15 millió dollárt emésztett fel, bármiféle eredmény nélkül.
1989-ben Peggy Ann Buckey fellebbezett tanári szakmájától való eltiltása ellen. A bíró úgy találta, hogy nincsenek meggyőző érvek, amelyek Peggy Ann tanári engedélye ellen szólnának, így visszaadta számára a tanításhoz való jogát; valamint további kételyeit fejezte ki a Children’s Institute International módszerei ellen.
1991-ben a McMartin óvodát földig rombolták, helyén ma egy irodaház és a hozzá tartozó mélygarázs áll. Ugyanebben az évben Virginia McMartin, lánya és unokája Peggy Ann polgári peres eljárást indítványoztak az egyik óvodásuk szülője, Robert Currie ellen. A férfi egy országos tévécsatornán rágalmazta a három nőt azzal, hogy részt vettek a meztelen játszadozásokban és sátánista rituálékat folytattak az óvodában. A három nő egyenként 500.000 $-os kárpótlást követelt a rágalmazásért, jó hírük befeketítése miatt. Bár a bíróság bűnösnek találta Currie-t a rágalmazás vádjában, a három nőt fejenként mindössze 1-1 $ kárpótlásban részesítette. A bíró azzal magyarázta ezt a megalázó döntést, hogy a pedagógusoknak nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, hogy jó hírük Currie közbenjárása miatt romlott meg.

Az ügynek nagy hatása volt a jogi rendszerre, a gyerekeket érintő eljárások menetére is.

Az elmúlt több mint 30 évben csupán egyetlen érintett állt a nyilvánosság elé. Kyle Zirpolo az eljárásban kisfiúként vett részt, és felnőttként azt állította; nem is emlékszik rá, hogy az ő óvodáskorában Ray egyáltalán ott dolgozott-e már. Csupa jó emléket őriz ezekről az évekről, és nyilvánosan bocsánatot kért a hazugságai miatt. Elmondta, hogy az interjút készítő Kee MacFarlane befolyásolta, hogy azt a választ adja, amelyet elvártak tőle – illetve annak hatására, hogy úgy érezte, segíti a rendőrök munkáját abban, hogy egy bűnözőt rács mögött tarthassanak, különlegesnek, fontosnak érezte magát, ezért talált ki újabb és újabb történeteket a szexuális zaklatásról és a sátánista szertartásokról.
Ennek ellenére is vannak, akik a mai napig úgy tartják, hogy a bántalmazások valóban megtörténtek, és összeesküvés-elméleteket szőnek arról, hogy az óvoda a Sátán szolgáinak színtere volt.

 

Indictment: The McMartin Trial (1995) (Megbélyegezve: A McMartin-per)

A történetet feldolgozó film , az Indictment: The McMartin Trial (Megbélyegezve: A McMartin-per)1995-ben látta meg a napvilágot. A főbb szerepekben James Woods, Henry Thomas, Shirley Knight, Mercedes Ruehl és Lolita Davidovich láthatók. Ahogyan azt az írás elején is jeleztem, a film cselekménye teljesen megfelel a valóságban történteknek, nevek sem kerültek megváltoztatásra, így egy igen informatív műnek tekinthető. Emellett a film igazán sodró lendületű, érdekes és magával ragadó is egyben. Az, hogy televíziós platformra készült, ezúttal nem vesz el az értékéből, amit jelez az is, hogy összesen nyolc díjat is bezsebelt.

Kinek ajánljuk: Ha kedveled a tárgyalótermi dráma műfaját, ha érdekelnek az érdekes jogi esetek, és hozzám hasonlóan kedveled James Woods színészi játékát, jó szívvel ajánlom ezt a filmet.

Értékelés: 9/10

Blissenobiarella