Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy melyik a tíz kedvenc horrorfilmem, akkor általában a frappáns melyik évtizedből válasszal viszem tovább a beszélgetést. Az elkerekedő szemek hatására inkább átfogalmazom a kérdést. Természetesen létezik egy örök top 10-es lista, ami a számomra legfontosabb horrorfilmeket tartalmazza, de ezen alkotások zöme a ’70-es és ’80-as években készült. Ez nem azt jelenti, hogy ezután nem készültek értékes darabok (sőt!), egyszerűen csak ezen korszak filmremekeivel szerettem meg a műfajt.

Ez a szerelem pedig a mai napig tart, de nem lenne fair az új érkezőkkel szemben az összehasonlítás, mivel szinte mindig a horror egyik aranykorának tartott éra jönne ki győztesen. Nem titok, hogy John Carpenter klasszikus mestermunkájának bérelt helye van az örök kedvenceim listáján. A Halloween (1978) filmtörténeti és popkulturális jelentősége megkérdőjelezhetetlen. A hatalmas pénzügyi siker mellett sztárt csinált Jamie Lee Curtis-ből, beindította az amerikai direktor karrierjét és ránk szabadította az egyik legikonikusabb főgonoszt, Michael Myers-t.

A fillérekből készült maszk és a hatalmas konyhakés világhódító útjának tizenegyedik állomásához érkeztünk, de túlzás lenne azt állítani, hogy a franchise tíz alkotása egyenletes minőséget tett volna le az asztalra. Van olyan epizód (az a bizonyos harmadik), amit a mai napig nem tudok hova tenni, akadnak szörnyű folytatások (a hatodik rész és a Feltámadás), de vannak köztük teljesen korrekt és élvezetes munkák is (Halloween II és a H2O). A Rob Zombie féle újrafilmekre most direkt nem térek ki, mert azokról alsóhangon is egy külön cikket össze lehetne hozni, legyen annyi elég, hogy én még azokat is kedvelem:) (különösen az elsőt).

Így érkeztünk el az első epizód negyvenik évfordulójához, amit az eredeti alkotók szerettek volna méltó módon megünnepelni. Így nem csak a sokadszorra újrakiadott slasher alapvetés 4k-s transzferében gyönyörködhetünk idén, hanem egy új Halloween-filmet is ígértek az érintettek, még hozzá stílusosan október végére időzítve. Mint diehard-rajongónak egyből görcsbe rándult a gyomron, de ahogy érkeztek a biztató hírek és információk, úgy lettem én is egyre izgatottabb a projekttel kapcsolatban.

Nem új húzás a franchise történetében, hogy figyelmen kívül hagynak korábbi részt/történéseket, de valahogy érdekes lépésnek tartottam, hogy közvetlen folytatást készítenek az alkotók, hiszen a Halloween II mai szemmel nézve is egy nagyszerű második rész. Ettől függetlenül, ahogy közeledett a vetítés időpontja úgy lettem egyre kíváncsibb, a trailer kellően felcsigázott, a kezdőképsorokat pedig már idült vigyorral az arcomon fogadtam a felcsendülő klasszikus dallamok hatására.

Az ezután következő száz perc vegyes érzéseket hagyott bennem, ha egy mondatban kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám, hogy olyan volt, mintha egy feszesebbre, pörgősebbre vágott első részt láttam volna gyengébb kivitelben, modernebb köntösben. A történet főmotívuma, hogy Michael Myers és Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) az elmúlt négy évtized során csak arra várt, hogy újra találkozhassanak. Persze Michael ezt nem tudja elmondani, hiszen egy kukkot sem szólt a tragikus véget ért este óta, Laurie élete pedig teljesen tönkrement a folyamatos paranoia és félelem miatt. Válások, megromlott kapcsolat a lányával és unokájával, majd amikor pont elhatározza, hogy túllépne a múlton, megtörténik, amire negyven éve várt.

A gyújtópontot egy két fős oknyomozó riporter csapat szolgáltatja, akik megpróbálnak egy tisztességes podcast-et összerakni a sztoriból. Nem tudom miből gondolták, hogy jó ötlet a Mumust a maszkjával idegesíteni, mindenesetre a felvezetés után mindenki elfoglalja a jól megérdemelt helyét és elkezdődik az élet-halál harc. A terep a szokásos, Haddonfield, Halloween éjszakája és Michael ezúttal tényleg hazatér. A vegyes érzések zöme abból fakad, hogy szerintem erős túlzással is csak közepesnek nevezhető a forgatókönyv. Tudom-tudom, a slasher és az erős forgatókönyv kifejezések nem feltétlenül igénylik egymás társaságát, de úgy érzem, hogy a vállalás jelentősége miatt igen is illett volna papírmasé karaktereknél összetettebb figurákat is prezentálni. Ráadásul nem kevés logikátlanság fakad a szereplők buta döntéseiből, de azt hiszem, hogy ezek joggal nevezhetőek az alműfaj sajátosságainak.

Azonban amiért mindenki jött, abban nincs hiba, amint (persze előtte is feltalálja magát) mindenki kedvenc mészárszéke megszerzi a konyhakést, kő kövön nem maradhat. A szereplők közül Michael karaktere talán az egyetlen, ami rendben van a filmben, abszolút hű az eredeti alapanyaghoz, félelmetes a jelenléte, miközben az arcát egy pillanatra sem látjuk. A filmzene nagyszerűen sikerült, a klasszikus motívumok újragondolása és modernizálása hibátlan munka, nem véletlen, hogy Carpenter-ék nevéhez köthető a score. Össszességében egy percig nem unatkoztam, remek volt Michael-t újra akcióban látni, volt néhány remekül elkapott pillanat és hentelés, de én azért többre számítottam. Félreértés ne essék, nem rossz film az új Halloween, teljesen korrekt alkotás, ami a slasher szubzsánerén belül még mindig egy hajszálnyival átlag feletti teljesítményt hoz, de ez azért lehetett volna jobb is. Főleg, ha a nagy elődhöz hasonlítom.

10/7

afiaf