A sorozatgyilkosokra többnyire haláluk után, de néha már életükben is szörnyű sors vár: a tehetségtelen rendezők hullarablókat megszégyenítő munkamorállal gyalázzák meg a történetüket. Nincs ez másként a legnagyobb magyar sorozatgyilkos, Kiss Béla esetében sem, akiből ez a 2013-as német celluloidlepra egy időutazó és/vagy halhatatlan szellemvámpír slashergonoszt csinál.

A történet szerint öt modellalkatú bankrabló egy alpesi szállodában keres menedéket, ami a geográfiai anomáliák következtében Magyarországon van, és éppen itt élt Kiss Béla, a rettegett sorozatgyilkos. Ezek után körülbelül negyven percig vacsorázgatnak, táncolgatnak, dugnak, boroznak, síelnek, az idilli képeket néha egy kamerának háttal ülő férfi monologizálása szakítja félbe. Gondolom ezek azok a jelenetek, amik miatt odabiggyesztették a film mögé iMDB-n a dráma cimkét. Aztán megjelenik Kiss Béla, és egyesével levadássza a csapat tagjait, akikre sebek photoshopolódnak, de ők ennek látványosan örülnek, mert legalább nem kell több jelenetet leforgatniuk. A végén sötét háttérre fekete betűkkel kiírják, hogy a gyilkost sose találták meg, aztán stáblsta, ami nem csak azért a film legjobb része, mert nem kell tovább nézni, hanem a zenéje is tűrhető.

Nem értem, hogy ez a film miért készült el egyáltalán. Sok ponton olyan, mintha slasher lenne: egy slashernl nem problémam ha nincs kibontva a főgonosz, vagy ha bugyuták a párbeszédek, mert nem ez a fontos. Egy slasher viszont nem engedheti meg magának, hogy az ötvenedik percig csak kellemes slice of life jeleneteket mutogasson nekünk, és ilyen olcsó, bugyuta megoldásokkal helyettesítse a rendes trükkmestert. Ha dráma akart volna lenni, amire az “egyhelyben ül és narrál” jellegű jelenetek utalnak, ahhoz olyan tízzel jobb színészeket kellett volna kasztingolni minimum. Azt, hogy a film tényleg Kiss Bélával akart volna foglalkozni, nyomokban sem fedeztem fel.

A rendező, aki megérzésem szerint Uránia  istenasszony szobrára szokott recskázni, még csak nem is motívumként kezelte Kiss Bélát, hanem mintha egy randomgenerátorból kiszedett név lenne, amit bármelyik slasher-gonoszra rá lehet aggatni. Ennyi erővel Angela Merkel is kergethette volna az öt idiótát az erdőben, drmaturgiailag nem lennénk sokkal kijjebb.

Technikai részleteket tenikntve a kamerakezelést valószínűleg egy Parkinson-kóros csimpánzra bízták, a forgatókönyvíró Zsiga Henrik íróiskolájában tanult, a trükmester épp szabadságon volt, fővilágosító nem is volt. De mégsem annyira rossz a film, hogy az őszinte tehetségtelenség jóindulatot váltson k, és kult-trash-é emelje — egyszerűen csak rossz. Megúszós.

 

Egyedül a zene az, ami ér két pontot nálam, de különben tűzre a kópiákkal!

 

Értékelés: 2/10

Annie