A bizarro fiction zsánere ott található, ahol a magasirodalmi abszurd szürrealizmus és a mélytrash kakipornó metszi egymást a nem-euklidészi térben. A Katapult Kortárs Alkotói Oldal segítségével mostanában Magyarországon is egyre több olvasóhoz jutnak el a bizarro írások; legutóbbi projektjük például egy közel ötven oldalas fanzine, a Robotcigány.

 

A kötetben három amerikai sztárvendég, Mellick, Brown és Hackle mellett főleg a magyar bizarro irodalom már befutott és még felfedezésre váró gyöngyszemeit találjuk, nem egy novella utóközlés korábbi kötetekből. Így a Robotcigány olyan, mintha a mostanában fellendülő éves gyűjteményes antológiák, pl a Datlow-féle Sötétség, vagy a Gabo-féle 2018 legjobb magyar fantasy és sci-fi novelláinak az epilepsziás kisöccse lenne. Jól megmutatja, hogy hol jár most a zsáner, és mire lehet számítani ettől az alkotócsoporttól a jövőben.

A bizarro egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a befogadása, mondjuk úgy, körülményes. A zsánert művelők saját bevallása szerint is olyan élmény olvasni, mintha röhögve hánynál, és ezt a Robotcigány abszolút hozza. Úgy érzem, vannak benne szürrealista művek, ahol minden szónak funkciója van, minden a művet szolgálja, mint Gulyás Gábortól a L’amour floujours, vagy Gulisio Tímea bármelyik írása. Ugyanakkor vannak, amik betépett, dadaista agymenések, mint Nemes Z. Márió Bobrape-je, amiknek a polgárpukkasztás az első és egyetlen célja. Csak épp sose lehetünk benne biztosak, hogy melyik szöveg melyik kategóriába tartozik. A Robotcigány szerkesztői a novellákat és verseket olyan taktikai érzékkel helyezik egymás mellé, hogy az olvasó még sokadik olvasatra sem tudhatja, hogy a felszín alatt egy gyémánt bújik meg, vagy egy fingós vicc. De azt hiszem, pont ez a bizonytalanság a bizarro lényege. Hiszen az önmagát kiszaró lírai énnél csak az az irodalmi kritikus a viccesebb, akinek ebbe valami ótvarmély önreflexív ömlengést sikerül belemagyarázni.

A punk legszebb éveit idéző külalak üdítően őszintének hat, különösen a hivatalos irodalom letisztult minimalista, vagy betegesen túlcsicsázott trendjei mellett. Győrffy László elmúlt huszonnégy évben készült rajzai nagyon erősen visszaadnak egy hangulatot, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy pontosan micsoda, pedig már egy hete nálam van a kiadvány.

 

Összességében, mint bármelyik bizarro mű, a Robotcigány is maradandó élmény. A kötet kicsúszik az objektív kritika módszerei alól; szubjektíven viszont csak annyit tudok mondani, hogy nagyon erős, de hogy erősen jó-e vagy rossz, az nem tisztázott. Olvasásra természetesen senkinek nem ajánlom, egyébirányú hasznosítása is ellenjavallt.

 

Értékelés: |∞| /10

 

Annie