Mielőtt még mohón nekiesnétek a legújabb, Stephen King műveinek felhasználásával kollázsolt Castle Rock néven futó televíziós sorozatnak, meg kell említenem, hogy már 2006-ban is történt egy hasonló próbálkozás a Mester műveit illetően. Akkoriban néhány novellájából készült cirka háromnegyed órás adaptáció a TNT csatornán futó antológia-sorozatba, amelyet aztán később DVD-n is kihoztak.

Kicsit ugyan csalóka lehet a cím, mert bár a novellák nagy része a Rémálmok és lidércek című novelláskötetből származik (Umney utolsó esete, A hercehurca vége, Haver, baromi jó zenekarunk van, Crouch End, Az ötödik negyed), azért nem csak és kizárólag ebből válogattak. A nyolc, kivétel nélkül Ausztráliában forgatott epizód közül kettő a Minden haláli (A négyes boncterem, Az országút vírusa északra tart), egy pedig az Éjjeli műszak (Csatatér) című kiadványokból származik. Ha a repertoár elkészítése rajtam múlt volna, nem biztos hogy ezeket választottam volna.

A csatatér-ben megelevenedő játékkatonák törtnek egy bérgyilkos életére, a Crouch End misztikus lovecraft-i iszonyatot hordoz magán, Umney utolsó esetében egy író és karaktere cserélnek helyet. A hercehurca vége egy drámai visszaemlékezésről szól a Föld utolsó emberétől, Az ország vírusa északra tart című történetben egy állandóan változó festmény okoz baljós eseményeket a valóságban, Az ötödik negyed egy krimiszerű bosszú-sztori, míg A négyes boncteremben egy kígyómérgezés által kómában lévő beteg küzd az életéért. A Haver, baromi jó zenekarunk van pedig a mester rock-zenei iránti szeretetét spékelni némi misztikus komikummal. Legalábbis a novellák erről szólnak.

Az egyenként negyvenöt perc körül mozgó részek legtöbbjében viszont szabadon csaponganak King eredeti koncepcióját felhasználva, egyes részeket megváltoztatva, másokat hozzátoldva. Ami a minőséget illeti, sajnos ez a felhígítás nem tett nekik mindig annyira jót, néhányuknál pedig egyértelműen a televíziós költésvetés szabta határokat lehet okolni. Bevallom, engem a Crouch End vizuális megvalósítása érdekelt a legjobban, persze csalódnom kellett, de azt azért kerek perec ki kell jelentenem, hogy mai szemmel nézve egyik szegmens sem olyan rettenetesen nézhetetlen, csupán eljárt felettük az idő.

A nyolc kis történet közül – amiket így képernyőn látva inkább a finomított thriller szó jut az ember eszébe, mintsem a horror puritán zsánere – én speciel kettőt találtam kifejezettem szórakoztatónak: a már-már Dick Tracy-be hajlóan komikusra hangulatúra vett Umney esetét, és a szintén groteszk humorral operáló bonctermes epizódot. King-rajongóknak feltétlenül ajánlom, és habár nem okoz katartikus és/vagy akkora maradandó élményeket, azt el kell ismerni, hogy a főcímét zseniálisan megcsinálták!

Értékelés: 6/10

eyescream