Amikor nekiülök egy horrorfilmnek, vannak bizonyos intő jelek, amik arra figyelmeztetnek, hogy szart fogok látni. A film elején felvillanó “igaz történet alapján” és a straight-to-VHS formátum a legnyugtlanítóbb, de a remegő kamera, és a monoton nrrációval való indítás (különösen, ha a szinkronszínész hangján hallani, hogy már az első percben tele van a töke a filmmel) is elég rossz ómen. A BTK: vadászat egy sorozatgyilkosra című film pedig az összes ilyen figyelmeztető jelet hozza, de a rovat miatt muszáj volt megnéznem.

A filmben oda-vissza ugrálunk az idősíkok között, mintha valaki leöntötte voln kólával a Tardis vezérlőpultját. Dennis Rader tárgyalásán kezdünk, majd visszaugrunk első gyilkossága idejébe, majd az elfogása előtti hónapokra, miközben minden jelenetet valaki más narrál. A gond csak az, hogy nem mindig tudjuk, ki, hiszen mire az operatőrnek eszébe jut megmutatni, ki magyaráz, már lement a jelenet fele.

A történetet akkor is nehéz követni, ha amúgy tisztában vagy a BTK-gyilkos rémtetteivel. Mivel a film komolyan veszi az “alapján” kitételt, rengeteg dolgot megváltoztat az eredeti történésekből, az áldozatok sorrendjét, a nyomozók trükkjeit, nagyvonalúan bánik a kronológiával és az ok-okozati viszonyokkal, az sem segíthet eligazodni, ha a történések alapján próbálod belőni, mikor is játszódik az adott jelenet.

A színészi játék, bár jobb, mint az Ulli Lommel filmekben, még mindig elég rossz. Jellemző a filmre, hogy egy kutya képernyőn kívüli halála nagyobb érzelmeket vált ki a szereplőkből, mint BTK rémtettei, egy töltelékjelenetben izgalmasabb mimikát találunk mint a tárgyalótermi színben. Az áldozatokat játszó színészek sikítozása pedig gyakran jobban illene felnőttfilmbe, mint horrorba.

Pozitívumként viszont kiemelhetjük a kosztümöket, például Gregg Henry, a Denis Radert játszó színész ránézésre tökéletes másolata a valódi sorozatgyilkosnak. Csak hát ez nem sokat jelent, ha amúgy nem tud színészkedni.
A hasonló filmeken általában legalább négy csillagot javít a magyar szinkron, itt viszont sikerült valahogy olyan nagy neveket belezsarolni a szinkroni munkába, mint Gillian Anderson állandó magyar hangját, Náray Erika, aki minden megszólalásával eszembe juttatta, hány ezerszer jobb sorozatgyilkosos filmet nézhetnék éppen.

(Például a Serial Chillers rovat jövő heti témáját, amiben szintén Náray Erika szinkronizál.)

 

Értékelés: 2/10

Annie