Mi a közös egy arámi eredetű szóban, és a Mariana-szigetekben? Semmi – gondolhatjuk helyesen, azonban a Gehenna című film készítői úgy vélték, mégiscsak lehet ilyenről beszélni. 

Történetünk színhelye Saipan, a kis sziget neve pedig maximum azoknak csenghet ismerősen, akik a történelem – azon belül is a második világháború – nagy rajongói. 1944 nyarán ugyanis a japán és az amerikai hadsereg közt egy több tízezres emberveszteséggel járó, egyhónapos ütközet zajlott itt le, amely – meglepő módon – a saipani csata néven vált ismertté. Ezen az egyébként rendkívül apró szigeten gondolja úgy egy nagyvállalat képviselete, hogy egy befektetés keretein belül letarol egy nagyobb területet, amelyet jelenleg senki sem használ. Ez a fajta biznisz azonban az őslakosok nemtetszését váltja ki, akik – kapaszkodjunk meg – szent földnek tartják azt a terepet, amelyre az amerikai vállalkozók úszómedencéket és teniszpályákat álmodtak meg a busásnak ígérkező haszon reményében.

A terepszemlére kiküldött kis csapat karakterei megfelelően közhelyesek egy álmosító tucatfilmhez, de, hogy az összkép teljes legyen, idegenvezetőként, egy diszkrétebb szellemi képességekkel megáldott helybélit is kapnak, akinek az esetében nem lehet eldönteni, hogy a cél valóban egy mentális hendikeppel rendelkező férfi megformálása volt, vagy esetleg a színészi teljesítménynek köszönhetjük ezt az összképet. Főhőseink a sors és az őslakosok minden figyelmeztetésére fittyet hányva hatolnak be az egyre baljósabb helyszínekre, és az sem tántorítja őket vissza, hogy egy idő elteltével minden második lépésük során botlanak hullákba, amelyeknek számát ha összeadnánk, talán egy kisebb saipani falucska lakossága is kijönne. Nem meglepő módon a túlzott merészségnek itt is ára van, aminek a főszereplők, és ez esetben a nézők is egyaránt kárát látják.

A néhol rettentő színészi alakítás csupán megkoronázása a Gehenna által garantált vesszőfutásnak. Bárgyú, kiszámítható történet, arcátlan, de kellően gyenge másolómunka, és totális érdektelenségbe torkolló káosz. Mindannyian láttunk már remek színészeket szerepelni borzalmas filmekben, de számomra ennek ellenére kérdéses, hogy szegény Lance Henriksent hogyan sikerülhetett mindebbe belerángatni. Az igazat megvallva kifejezetten kellemetlen volt végigküzdeni a több, mint másfél órás játékidőt, erre pedig minden bizonnyal nem is került volna sor, ha nem határoztam volna el előre a következő cikk tárgyát. A Gehenna azon filmek közé tartozik, amelynek megtekintésétől mindenkit a legjobb szándékkal óva intek.

Értékelés: 2/10

(Absvrd)