Mint ahogy azt már legutóbbi, a The Expanse univerzumot érintő cikkemben is említettem, a 2018-as év nem kezdődött éppen eseménytelenül a sorozat készítői és rajongói számára. Alighogy elindult a harmadik évad vetítése, május 10-én érkezett a hír, hogy a Syfy nem rendeli meg a széria 4. évadát a jelenleg futó évad viszonylag gyenge nézettségi adataira hivatkozva. A rajongók és a stáb kálváriája azonban szerencsére nem tartott sokáig, már május 25-én befutott a hír, hogy a széria az Amazon hálózatán folytatja a 4. évadtól kezdve. Végső soron tehát mindenki boldog volt és a 3. évadból is jó pár rész hátra volt még. Az évad azonban mostanra véget ért, így ideje számot adnunk arról, hova is jutott a The Expanse az általam eléggé vegyes szájízzel fogadott második évad után.

Nem mondom, hogy várakozások nélkül vágtam volna neki a The Expanse új évadának, hiszen már régóta tudni lehetett, hogy a 3. évad a Kalibán Háborúja lezárását követően az Abaddon Kapujának cselekményszálát fogja felvenni, mely – mint már párszor talán említettem a korábbi cikkeimben – a kedvencem a Corey-ék által írt regényciklus eddig megjelent darabjai közül. Érdemes talán két részre választani az évadot, hiszen a Caliban’s War utolsó fejezeteit feldolgozó első hat epizód az elmesélt történet és az összbenyomás tekintetében is különálló egységet képez a későbbiekhez viszonyítva.

A történet fonalát pontosan ott vesszük fel, ahol a második évad végén elejtettük: Holden és csapata egy botanikusnak, Prax-nek segít az időközben háborús zónává vált Ganümédészről elrabolt lánya keresésében és a nyomok az Io-ra vezetnek, ahol az orvosi etikát meglehetősen tágan értelmező dr. Strickland és Jules-Pierre Mao gyermekeken tesztelik legújabb protomolekula-koktéljukat. Avasarala, Errinwright “vallomásával” a tarsolyában, Bobbie és Cotyar hathatós közbenjárása révén sikeresen elmenekül a Mao hajóján neki felállított csapdából és az Eros-on elhunyt Julie Mao versenyhajójával megpróbálnak kereket oldani üldözőik elől. Végül Holden és a Rocinante legénységének közbelépésére is szükség van, hogy a befolyásos hölgy ne egy torpedó indukálta radioaktív felhőben végezze. A Földön ezalatt Gillis ENSZ főtitkár (Jonathan Whittaker) komoly dilemmában van: hadat üzenjen-e a Marsnak a közelmúltban lezajlott események után? Ráveszi volt tanácsadóját és szövegíróját Anna Volovodov tiszteletest (Elizabeth Mitchell), hogy újra álljon mellé ebben a nehéz órában, ám a nő szelíd érveivel szemben végül Errinwright érdekei érvényesülnek. Tehát végső soron ismét a Rocinante legénységén és Avasaralán múlik, hogy megakadályozzák a Föld és a Mars totális háborúba keveredését és keresztülhúzzák Mao és Strickland őrült tervét az ember-protomolekula hibridek harcászati alkalmazására vonatkozólag.

Korábban említettem, hogy az előző évadban néha még úgy is nehéz volt követni a politikai machinációk fonalát, hogy a könyvet olvasva volt némi sejtésem a politikai lövészárkok elhelyezkedéséről és a háttérben megbúvó érdekekről. Furcsa mód ez a kuszaság mintha alábbhagyott volna az új részekben: ezúttal elég könnyű volt felismerni az egyes frakciókat és az indítékok is nagyrészt világosak voltak. Mielőtt még valaki úgy gondolná, hogy a forgatókönyvek háza táján minden a legnagyobb rendben, el kell kissé keserítsem: az első hat epizód – bizonyos kivételektől eltekintve – hemzseg a slendrián írói megoldásoktól. Talán a legszembetűnőbb rögtön az első részben a Rocinante minden ésszerű indokot mellőző átnevezése valami fenyőfaj nevére, melynek utána a későbbiekben az égvilágon semmi jelentősége nincs, ráadásul a visszanevezés is nyilván kimaradt valahogy a vágások során.

Mivel Avasarala ezúttal valahol a Jupiter pályája környékén tartózkodott, az írók a földi helyszínekre új központi szereplőt, az eredetileg csupán az Abaddon’s Gate-ben feltűnő és emlékeim szerint az ENSZ főtitkárral semmiféle kapcsolatot nem tartó Anna Volovodov-ot emelték be, aki – illetve az őt játszó színésznő – talán leginkább a Lost-ból (vagy esetleg a bűnrossz Revolution című sorozat-tragédiából) lehet ismerős. Karaktere a filmben jóval nagyobb hangsúlyt kap, mint az irodalmi eredetiben és ez részben az évad második felére is igaz. Érdekes eltolódásokat lehet észrevenni az egyes fő karakterek jellemében, melyekre nem igazán kínálkozik ésszerű magyarázat. Az, hogy Naomi jóformán első számú mindenbenellentmondóvá alakul talán a legérthetetlenebb írói döntés, mely még esetleg magyarázható lenne azzal, hogy ez lett volna a felvezető az évad második felében a Behemoth-on történő vendégszereplésének, ha a 6. rész végén látványosan ki nem békültek volna Holdennel. A másik érdekes jelenség a Jules-Pierre Mao emberi vonásokkal való felruházására tett kísérlet, mely ugyan valamelyest sikerrel is jár a még talán Mengelét is pirulásra késztető Strickland mellett, ám egy fontos morális kérdést elkendőz ezáltal: Mao az ész az egész cirkusz mögött, így szükségképpen neki kell a legnagyobb genyának is lenni. Mosdatása nyilván már Clarissa Mao figurájának előkészítésére irányul, ettől függetlenül azonban érdekes elképzelés.

A The Expanse 3. évadának első hat része gyakorlatilag az előző széria direkt folytatása lényegében ugyanazokkal a hibákkal, problémákkal és egy talán valamivel átláthatóbb hatalmi hálóval, mely a történések értelmezése során azért jó szolgálatot tesz. A technikai megvalósítás kapcsán bennem talán csak a Bobbie és a protomolekula-szörny közötti végső leszámolás hagyott némi hiányérzetet: ezt valahogy monumentálisabbnak képzeltem el. Összességében, ha itt maradt volna abba a sorozat egy kaszával, nem sírtam volna vörösre a szemem. Ám ekkor még hátra volt hét rész és kezdetét vette az Abaddon’s Gate történetét feldolgozó etap.

Már régóta ismeretes volt, hogy a Vénuszba csapódott Eros Állomás körül az öntudatra ébredt protomolekula valamiféle építmény konstruálásába fogott. Mégis mindenkit meglep, amikor a gigantikus szerkezet kiemelkedik a bolygó vastag felhőtakarója alól és az űrt átszelve az Uránusz pályáján túl egy hatalmas gyűrűvé áll össze. A gyűrűről hamarosan kiderül, hogy egy térkapu, melyen keresztül egy furcsa, nem eviláginak tűnő helyre lehet átjutni. Ebben a zónában még a fizika törvényei sem a megszokott módon működnek, az űrhajók csak egy bizonyos maximális sebesség alatt képesek benne haladni. Miután Errinwright árulására fény derül a Föld, a Mars, sőt még az OPA hadereje is a kapu felé veszi az irányt.

Holden és a Rocinante egy kétfős forgatócsoporttal kiegészülve szintén követi a konvojt, nem is sejtve, hogy az egyik földi hajón az a Clarissa Mao rejtőzködik álnéven, aki megfogadta, hogy minden áron tönkreteszi Holden-t, kerüljön ez bármibe is. Clarissa egy, a Rocinante központi komputerébe juttatott vírus és egy földi hajó felrobbantása segítségével el is éri, hogy Holdenék egyetlen menekülési lehetősége a kapun túli térség legyen. A “lassú zónában” rekedt Rocinantét rövidesen a teljes emberi küldöttség is követi a kapun keresztül. Ha mindez nem lenne elég, a halott ceresi nyomozó, Miller is visszatér Holden-t kísérteni és minden áron rá kívánja beszélni a férfit, hogy menjen a zóna közepén található központi objektumhoz. Eközben az OPA mormonoktól kölcsönvett és Behemoth-ra átkeresztelt gigantikus zászlóshajóján a kapitánynak kinevezett Drummer és a veterán kalózból lett elsőtiszt – Ashford (David Strathairn) – között komoly hatalmi játszma kezdődik, melybe eleinte a szintén a Behemoth-on tartózkodó Naomi is belefolyik. A “lassú zónába” érkező emberiség három frakciója árgus tekintettel figyeli, mit lép a másik, miközben talán az igazi veszélyt maga a zóna jelenti rájuk.

A The Expanse előző két szériája során már hozzászokhattunk, hogy az évadok nem követik a mintául szolgáló regények felosztását, így jogosan számíthattunk rá, hogy a harmadik felvonás is csupán az Abaddon’s Gate feléig jut el, ahol majd egy cliffhanger-rel megalapozzák a következő évad nyitó epizódjának nézettségét is. Ezzel szemben – benne van a pakliban, hogy a készítők tisztában voltak a The Expanse bizonytalan jövőjével és mindenképpen kerek lezárást akartak – az utolsó, 13. rész éppen ott fejeződik be, ahol a regény is zárja sorait. Ez egyrészt jó, mert így talán a legszöveghűbb feldolgozást kapjuk az eddigi regények és filmek viszonyához mérve – a szkriptíróknak gyakorlatilag nem volt ideje, lehetősége eltérni a regény által nyújtott vezérfonaltól -, másrészt viszont a mintegy hét epizódba sűrített sztori helyenként szinte kiált az alaposabb kifejtésért. Ha az előbb említett szöveghű megvalósítás, vagy egy jobban elnyújtott, részletesebb, de a forgatókönyv írók esetenkénti trehányságát ismerve vélhetően gyengébb minőségű Abaddon’s Gate feldolgozás közül kéne választani, úgy gondolom én maradnék a jelenlegi felállásnál.

Anna Volovodov figurája mellé az évad második felére Clarissa “Melba” Mao (Nadine Nicol) is megérkezik. A már jól ismert és épp jól megérdemelt börtönbüntetését töltő Jules-Pierre Mao kisebbik lánya regénybeli énjéhez képest kissé egyszínű, eredettörténete is csupán néhány felskiccelt jelenettel elintézettnek minősül. A feketepiaci mirigy-implantátumok által kapott szuperképességének pontos mibenléte is jórészt balladai homályba vész, ahogy a drog indukálta szupergyors reflexekkel és emberfeletti erővel rendelkező lány akció közben való ábrázolása is bőven tartogatott volna lehetőségeket, mellyel a készítők valamiért nem éltek. Vélhetően egyrészt gazdasági, másrészt egyszerűsítési megfontolások vezettek Drummer szerepeltetéséhez is a Behemoth kapitányi székében, figurájában legalább két regénybeli szereplő – Carlos “Bull” Baca biztonsági főnök és az eredeti elsőtiszt – Michio Pa – karaktere mosódik össze. Az összes színész közül egyébként éppen a Drummer-t alakító Cara Gee túlaffektált játékát éreztem a leggyengébbnek. A filmváltozatban elsőtisztnek lefokozott Ashford ezúttal lényegesen emberségesebb, szimpatikusabb karaktert kapott, mint regénybeli alteregója, talán éppen emiatt lehet némi hiányérzetünk a közte és Drummer között elvileg fennálló ellentétek mélysége iránt.

A harmadik évad néhány epizódja újra felidézte számomra a The Expanse széria indulásakor érzett lelkesedés érzését. Nem mintha tökéletes lett volna: igazából minden ott és nagyjából úgy volt, ahogy kell, csak éppen mindenből egy kicsit kevesebb. Számos, a regényben komoly hangsúlyt kapott esemény a filmváltozatban mindössze egy nyúlfarknyi jelenettel lett elintézve, illetve olyan jelenetek esetében, melyeknél az akció látványosabb ábrázolása elvárható lett volna (pl. Naomi és Clarissa egyenlőtlennek tűnő küzdelme a Rocinantén, marsi tengerészgyalogosok harca a központi építményben életre kelt őrzővel, a sebességhatár hirtelen lecsökkenése okozta katasztrófa, Drummer és Holden csapatának véres tűzharca a Behemoth-on, stb.) mintha egy kicsit a büdzsé és a rendelkezésre álló műsoridő megkötötte volna a The Expanse alkotóinak kezét. A negyedik felvonás jövője biztosított és az is tudható, hogy a regénysorozat negyedik kötete – a Cibula Burn – is felettébb érdekes és szórakoztató olvasmány volt és biztosan tartogat lehetőséget a látványos filmes megvalósításra is. Addig már csak a pontozásos értékelés maradt hátra, a jó pontszám pedig első sorban az évad második felének teljesítményét tükrözi.

Értékelés: 8/10

Gabblack