Folytatást készíteni egy olyan volumenű klasszikushoz, mint Alfred Hitchcock Psycho-ja, önmagában is igen merész vállalkozásnak tűnhet. Ehhez a korántsem bizalomgerjesztő koncepcióhoz vegyük még számításba, hogy mindezt 23 évvel később, egy már Halloween és Texasi Láncfűrészes utáni lassan fellángoló slasher korszakban próbálták meg kivitelezni úgy, hogy az egészet látványosan a címre, illetve az eredeti filmből visszatérő, Normant alakító Anthony Perkins-re építettek. Hogy ebből a fortyogó hulladékos üstből kisült-e valami értékelhető is? Vegyük szemügyre a Psycho II-t, minden idők egyik legfeleslegesebb folytatását!

A film rögtön egy visszautalással nyit az első rész epikus zuhanyzós jelenetére, majd ebből bontakozik ki a nyitány a félelmetes Bates házzal a háttérben, szépen beúsznak a színek, és kezdetét veszi a másfél órás „őrület”. Normant (Anthony Perkins) huszonkét éven át egy elmegyógyintézetben tartották, elzárva a külvilágtól, míg végül a rendszernek hála szabadlábon távozhat. Miután hazatér a szülői házba, azzal kell szembesülnie, hogy szeretett moteljéből drogtanya és kupleráj lett. Rehabilitációja a helyi vendéglőben veszi kezdetét, ahol megismerkedik a kissé ügyetlen Mary–vel (Meg Tilly), akit már első találkozásuk alkalmával kihúz a csávából, majd befogadja otthonába. A lány eleinte érezhetően feszeng Norman társaságában, de egy idő után megszánja őt, egyfajta „barátság” alakul ki kettejük között. Minden jó, ha a vége jó – gondolnánk, csakhogy főhősünk nem véletlenül volt a vigyorgóban húsz évig. Mary időközben felbukkanó édesanyja, aki a legjobban tiltakozott Norman kiengedése ellen, ugyanis vissza akarja juttatni Mr.Bates – t a rácsok mögé. Apró jelek bukkannak fel szinte szándékosan Normannek célozva, melyek minduntalan a Mama jelenlétére utalnak. Egy cetli az ételrendelő gurigán, egy elhúzott függöny, majd egy elsuhanó árny az ablakban, melyek szép lassan mélyebbre taszítják „főhősünket” az őrület bugyraiba, mint valaha. Hamarosan be is következnek az első eltűnések, villan a kés pengéje anyu kezében. Csakhogy Norman ilyenkor általában olyan helyen tartózkodik, ami lehetetlenné tenné számára, hogy újra az anyja vegye át fölötte az irányítást…

A Psycho 2 számomra nem egy horrorfilm. Egy sima thrillernek még csak – csak elmegy, de a Hitchcock által rendezett, horror – és pszichothriller múfajalapkőnek számító első rész után hatalmas elvárásokhoz kellett volna felnőnie. Azonban inkább meglovagolni próbálta elődje sikerét, mint felnőni hozzá. Már maga a folytatást motiváló kérdés is jogosan vetődhet fel, hogy ha főhősünkön húsz évnyi kezelés során sem tudtak segíteni, akkor miért kell őt visszaengedni a társadalomba, emberek közé? (A választ olyan kulcsszavak felhasználásával érdemes keresni, hogy “Hollywood”, “kreativitáshiány”, “pénz” és “kellett”) Az egyetlen érdekes csavar, hogy ezúttal kifejezetten drukkolunk Normannak, vagy inkább Normanért, hogy felülkerekedjen őrületén. Segítségére siet pszichiátriai orvosa Doctor Raymond, aki logikus magyarázatot próbálni keresni az egész filmen át, mivel úgy gondolja, hogy valaki más áll a háttérben, ezért egészen addig elmegy, hogy exhumáltatja a Mamát, megmutatva ezzel, hogy valaki az őrületbe akarja kergetni Normant. Hasonlóan pozitív szerepben tűnik még fel a helyi sheriff is, aki a karaktertípustól szokatlanul racionális gondolkodásával igazi színt visz a történetbe. A film fénypontja azonban egyértelműen az első rész után visszatért Anthony Perkins. Az alakítása egyszerűen zseniális, amikor karakterén már elkezd eluralkodni az őrület, egy telefonhívás alkalmával például átváltozik a szemünk láttára, láthatjuk, hogyan kerül az irányítás a “mama” kezébe.

A gyilkosságok, mivel eltelt több, mint két évtized az első rész óta, látványosabban kivitelezettebbek, némi „slasher”- jelleg is került a filmbe a nyolcvanas évekhez híven. A rendező még próbált megidézni némi hitchcock-i szellemiséget is, ezzel is próbálta visszahozni az eredeti film atmoszféráját, gondolok itt a szokatlan kameramunkára, mint a felülnézetben forgatott jelenetekre. De mindez édeskevés. Amit kaptunk, az egy nyolcvanas évek slasher őrületére áthangolt, elődjéhez és kortársaihoz képest is borzasztóan ingergszegény próbálkozás, mely elbukik mind nagy elődje, mind a kortárs slasher klasszikusok mellett. Perkins még két részen át maradt Norman szerepében, hogy újabb és újabb bőröket húzzanak le a címről, ám a minőség egyre silányabb mélységekbe bukott. Egészen az utóbbi évekig kellett várni, hogy a Bates Motel sorozat visszaállítsa a franchise igencsak megkopott renoméját. Sajnos, Anthony Perkins 1992 – ben elhunyt, így ezt már nem élhette meg.

értékelés : 6/10

Al Bundy