„Minden idők egyik” – kezdhetném így is ezt a kritikámat, hiszen valóban mérföldkőnek számít az az anime, amit mostanra választottam ki nektek. Az Artmic Studio (Bubblegum Crash, The Hakkenden, A. D. Police Files, Bubblegum Crisis) ugyanis gondolt egy merészet és Tony Takezaki (A. D. Police) 1991-1992 között futó, később összesen egyetlen kötetbe rendezett mangáját szemelte ki, hogy OVA-t adaptáljon belőle. A GenoCyber tabukat döntögetett, hiszen az első olyan alkotás volt, amelyben nem csak egyszerű gore horror ábrázolások jelentek meg, hanem konkrétan gyermekek kivégzését is megrajzolták. Koichi Ohata (Burst Angel, Ikki Tousen) kapta meg a rendezés jogát, a végeredmény pedig valóban korszakalkotónak, bár korántsem hibátlannak mondható.

 

Az ötrészes OVA gyökerében egy jelenség áll, méghozzá az emberi tudathoz kapcsolódó úgy nevezett Vajuka képesség, mely gyakorlatilag a psziché többfajta kivetülése. Ez jelentkezhet pszichokinetikus erő, vagy éppen telekinézis formájában is. A lényege, hogy az agyunk többre is képes annál, mintsem az eddig felfogható, megmagyarázható lett volna, azonban egy professzor rájött, hogy a kibernetika segítségével nem csak érzékelhető és mérhető lesz ez az erő, hanem akár kombinálható is, mindehhez pedig csak a GenoCyber-re van szükség. A Kuryu csoport csodafegyvere azonban korántsem veszélytelen és nincs teljesen tesztelve ahhoz, hogy biztonsággal alkalmazhassák. Azonban az aktuális világ békéje veszélyben van, mert egyre több olyan ember jelenik meg, akinek különleges képessége van, és nem a jó érdekében igyekeznek felhasználni hatalmukat, hanem pánikot keltenek, erőszakosan viselkednek a megrészegült egyének. A GenoCyber két legerősebb egysége Eleine és Diane, akik közül a fiatalabbik még igencsak instabil, és annyira nem nézi jó szemmel, hogy irányítani próbálják, és nem cselekedhet saját akarata és kedve szerint. Ráadásul Diane örömmel indul el utána, hogy levadássza elszabadult testvérét. Kettejük párharca azonban nem ér ilyen gyors véget, mert időközben a GenoCyber-t megalkotó professzort megtalálják a terroristák.

A világ, amelyet megismerhetünk, erősen hasonlít az átlagos cyberpunkhoz, melyeket már bemutattam nektek. Azzal a különbséggel, hogy itt nem csupán a kibernetikus organizmusok vannak jelen, hanem a természetfeletti erő is. Akik a Shadowrun regényeket, vagy szerepjátékot ismerik, azoknak talán ismerős lehet az ilyen jelenség, és izgatottan nyalogatják szájuk szélét. De itt nem áll meg az anime, mert a GenoCyber a horror és a gore rajongóinak is megfelelően kedveskedik, hiszen ezek a kiborgok, illetve pszichokinetikus képességek bátran fogják kiontani az emberek vérét és zsigereit. Ugyanis arra még az alkotójuk sem számít, hogy mi történik, ha Eleine és Diane ereje valóban egyesülni fog, és elszabadul egy lény, amely nem csak megállíthatatlannak tűnik, hanem képtelen a saját indulatait is megfékezni, így totális őrjöngésbe kezd, kiirtva ezzel a város lakosságának nagy részét. A megtébolyult teremtményt szörnyeteg kiborgok próbálják megsemmisíteni, de kérdés, hogy létezik-e egyáltalán bármi, ami erre képes lehet. A GenoCyber lénye tökéletes, szinte mindenható, ötvöződik benne a technika és az emberi pszichés képességek színe-java. Egyetlen hátránya, hogy ösztönös és nélkülözi az önkontrollt is.

A szörnyeteg egyszerre Eleine és valami teljesen más, egyszerre halhatatlan és elpusztíthatatlan, tökéletes gyilkológép, valamint szerető és szeretetre vágyó lányka. Emellett ötvözete Diane és testvére szellemének, tudatának és erejének. Ahhoz, hogy megfékezhessék, megtalálhassák és eltörölhessék a föld felszínéről, jóval nagyobb hatalommal bíró lényt kell teremteniük, vagy békén kell hagyniuk, mert lehet, hogy olyan, mint Hulk, és csak akkor alakul át, akkor válik szörnyeteggé, ha fenyegetve érzi magát, vagy barátait. A démon gyakorlatilag ártalmatlan egészen addig a pillanatig, míg az életére nem törnek, nem fenyegetik, illetve nem próbálják meg bántani azokat, akiket kedvel és védelmez.

Az anime első három epizódja erről a folyamatról szól, ahogyan az ártatlan lányokból valami igazán szörnyűséges születik, rámutatva a technika és az emberi agy keveredésének veszélyességére, kiegészítve azzal, hogy ez a lény nem biztos, hogy a Földről származik, hiszen a science fiction zsánerében járunk. Az utolsó két rész viszont előrébb ugrik a jövőben, mintegy profetikus epilógust kínálva a nézőknek. Ez viszont kicsit olyanra sikerült, mint amikor a horrofilmekben a gyilkos még utoljára feltámad a semmiből és egy kétségbeesett kísérletet tesz a kiszemelt túlélő megölésére. Hozzátéve, hogy egy Jasonnél is erősebb szörnyetegről beszélünk, így valójában nem ér minket nagy meglepetés.

A kilencvenes években járunk, és a testhorror virágkorát éli az animékben is, így túlságosan erős karakterdizájnra (Atsushi Yamagata – Relic Armor Legaciam, Gasaraki, Colorful, Cybernetics Guardian) ne számítsunk, inkább gore elemeket kell keresni a műben. Éppen ezért a művészeti vezetésért sem szükséges Kenji Kamiyamanak (The Hakkenden, Roujin Z) köszönetet mondanunk, nem igazán a szépség és a hátterek kaptak hangsúlyt a GenoCyber-ben. Ami viszont a korszakra jellemző volt, és erősség a nyolcvanas-kilencvenes évek béli animéknél, az a zene, amelyet ezúttal Hiroaki Kagoshima (Genesis Surviver Gaiarth) és Takehito Nakazawa (Bubblegum Crash, Scramble Wars) szereztek. Szokás szerint a dalokból egyet elcsepegtettem a kritika során.

Annak ellenére, hogy tényleg mérföldkő az animék világában, és a gore jellege letagadhatatlan, sajnos a sztori kicsit megsínylette a látványelemeket. Ennek talán legfőbb oka az lehet, hogy a manga is csak egyetlen kötet élt meg, így nem volt rá lehetőség, hogy kicsit jobban megismerjük a háttér információkat, és inkább misztériumba burkolódzik az eredete. Így ebből a típusból nem fog a kedvenceim közé tartozni, de egyszeri megnézésre mindenképpen csak javasolni tudom a művet.

Értékelés: 7,5/10

Smaragd Sárkány