Két férfi akad össze egy lakáson, amelyről azt feltételezik, hogy a másiké. Hiszen rég nem találkoztak, mindketten a börtönben töltötték az elmúlt éveket, és ugyanannak a titokzatos meghívásnak engedelmeskedtek, mely pontosan erre a helyre és időre invitálta őket. Mire kiderül, hogy tévedtek, egy harmadik alak is felbukkan, aki elmondja nekik, milyen üzletet ígért a levélben, melyet kaptak. Miután tisztázzák az erőviszonyokat, nem marad más választásuk, mint összedolgozni egy rejtélyes küldetés teljesítése érdekében. Az igencsak arrogáns férfi Mr. Roat-ként (Nagy Dániel Viktor) mutatkozik be, és a köpcösebbiknek a Carlino felügyelő (Ficzere Béla), a sármosabbiknak a Mike Talman (Szabó Kimmel Tamás) nevű karakter szerepét osztja ki. A feladat viszonylag egyszerűnek tűnik: ebben a lakásban egy játékbaba van elrejtve, tele kokainnal. Csupán ehhez kellene hozzájutniuk, és busás jutalom ütné a markukat.

A probléma ott kezdődik, hogy Sam Hendrix (Hováth Virgil), a fényképész, akire a tárgyat bízták, azt állítja, hogy nem találja azt. Így a jómadarak azt a tervet eszelik ki, hogy egy szövevényes sztorival zavarják össze a férfi vak feleségét, Susyt (Kovács Patrícia), feltételezve: könnyedén kicsalhatják belőle a kokain rejtekhelyét, ha úgy érzi, veszélyben van a férje. Az összetett szerepjátéksorozat talán működhetne is egy átlagos nőnél, azonban Susyt nem ejtették a feje lágyára, és nem hagyja magát könnyen átverni. Ráadásul a szomszéd kislány, Glória (Medgyessy Lili) mindig a legrosszabb pillanatban érkezik, így hiába tartják távol Sam-et, nehezen haladnak a kereséssel. Ha pedig túlságosan feszültek, biztosan hibázni fognak; ám lehet, hogy emiatt Susy jár majd pórul.

A darab zseniálisan fel van építve, érződik a fokozatosság, ahogy a történet nagy része csupán néhány órácska cselekményét mutatja be, az egyre sötétedő estében. Ezzel párhuzamosan növekszik a feszültség és zavarodottabbá válik Susy is; a darab vége felé kétségbeesésbe taszítva a főszereplőt. Miként beburkolja a várost az éjszaka sötétsége, úgy hálózzák be a gengszterek a nőt, remélvén, hogy nem hagynak más menekülő utat számára, és végső megoldásként majd úgyis megtörik, így elérhetik céljukat. Kovács Patrícia alakítása ilyen szempontból nagyon hiteles, végig vele vagyunk, irányítja a figyelmünket, és az ő bizonytalansága és rettegése telepszik rá a nézőközönségre is. Emellett persze átérezzük azokat a perceket is, amikor a helyzet élét néhány poénnal, illetve tettetett bátorsággal próbálja elütni.
A három jómadár közül egyértelműen Nagy Dániel Viktor karaktere a kiemelkedő, hiszen az első pillanattól fogva zsigerből gyűlöljük őt, mert kiismerhetetlen, velejéig romlott; ösztönösen féltjük tőle a szegény vak Susyt. Minden egyes megszólalása rákontráz az előzőre, az őrülete tökéletesen átjön, így megértjük az érzelmeinket vele kapcsolatban, pedig eleinte csak utalásokat kapunk arra, milyen karakterrel van dolgunk. A zseniális hanglejtéseiért, játékos csúfolódásaiért külön köszönettel tartozunk neki, illetve a rendezőnek, Novák Eszternek.

Szabó Kimmel Tamást először a Száll a kakukk fészkére című előadásban láttam, és már akkor megérintett a zsenije. A Várj, míg sötét lesz-ben a legtesthezállóbb szerepet kapta meg, hiszen a „jófiú”, a sármos bűnöző, a csábító szélhámos bőrébe olyan könnyedén bújt bele, mintha rá szabták volna. Ficzere Bélaval közösen gyönyörűen felépítik a jó zsaru-rossz zsaru játékot, amelyet természetesen szimbolikusan kell érteni, hiszen csupán a lényege ugyanaz: egyikőjük támaszt próbál nyújtani Susynak, míg a másik folyamatosan támadja, zaklatja. Ez a két színész meggyőző alakításából olyannyira valószerű, hogy még mi sem lehetünk biztosak benne, mikor játszanak szerepet a karakterek, és mikor froclizzák egymást, vagy éppen torkolják le a másikat.

A színpadi megjelenítés nyilván teljesen más, mint a felemlegetett film, de nem szeretném azzal összehasonlítani a színpadi művet, hiszen eredetileg az is egy adaptáció volt. Így inkább azt emelném ki, hogy fantasztikus ötletmegvalósításokat láthatunk mind a sötétség, mind a lakás felépítése tekintetében. A lámpákat nagyon ügyesen hangolták össze, a világosságból a fokozatos átmenet a félhomályba teljesen észrevehetetlen, hiszen folyamatosan a színészek játékára, illetve a pulzáló feketeségre koncentrálunk. Bennünk lüktet Susy minden egyes érzelemkitörése, a félelme egyenesen tapintható, és a félszeg bátorsága nem csak megmosolyogtat bennünket, hanem biztatást is ad a nézőknek, hogy akkor is van esély, ha már nem látunk kiutat.

Kicsit talán ezt is nevezném meg üzenetnek, amelyet a Várj, míg sötét lesz közvetít felénk. A legsötétebb óránkban, amikor látszólag nincs menekülés, akkor is ott pislákol a szikra, hogy egyszer talán jobb lesz. Sosem szabad feladni, akkor sem, ha megvakultunk, mindenki minket szorongat, és tökéletesen egyedül érezzük magunkat. Szimbolikusan is értelmezhető így a darab, nem feltétlenül kell valós személyeknek körülöttünk állniuk, az egész cselekmény lejátszódhat a fejünkben is, hiszen mindenki életében akadnak olyan pillanatok, amikor hasonló érzések gyötrik, mint Susyt abban az apartmanban. Körülzár bennünket a sötétség, nyomasztanak a gondolataink, a külvilág, alig kapunk levegőt, kilátástalannak tűnik minden. Kovács Patrícia karaktere ebben mutat nekünk példát, hogy ne adjuk fel sohasem.

Szándékosan nem térek ki a különbségekre a színdarab és az Audrey Hepburn nevével fémjelzett alkotás között, mert szerintem mindkettőt érdemes felfedezni. Mivel immár másodszor nyílt alkalmam rá, hogy megtekintsem ezt a pazar előadást, így bátran merem ajánlani mind a darab, mind a thriller zsáner rajongóinak, mert tökéletesen sikerült színpadra vinniük a művet. Remélhetőleg sikerült kedvet csinálnom a színházhoz, és egyre többen mennek el, hogy megnézzék, milyen érzés rettegni a sötétben.

Értékelés: 10/10