Kevés dolog van, amit jobban utálok a kereskedelmi televíziók filmvetítési gyakorlatánál. A tizenöt-húsz perc filmre jutó tíz perc reklám már önmagában is idegesítő, de a gyakori (vagy egyáltalán bármilyen) reklámszünetnek megvan az a kellemetlen hatása rám, hogy egy érdekes film esetében kizökkent és ezért előbb-utóbb megunom a dolgot. Közepesen érdekestől lefelé pedig alapból a tévé kikapcsolására késztet. Miután ez nem csak nálam jelentkezik problémaként, különböző szolgáltatók különböző módokon próbálták megkerülni a reklámok, illetve az előre meghatározott műsorrend problémáját: állítsd meg, tekerd vissza, mentsd el – nézd meg később, stb. Ezek a szolgáltatások változó stabilitással és effektivitással működnek ugyan, de az élmény még így sem azonos a moziban vagy adathordozón kézhez kapottal. Egy dologra viszont jó tud lenni a televíziós műsorújság: kiválaszthatod mit néznél szívesen este és aztán az adott filmet szépen beszerzed magadnak a számtalan elérhető – és lehetőleg legális – forrás valamelyikéből. Így akadtam rá a Boncasztal (Pathology) című thrillerre is, mely dacára annak, hogy még hírből sem hallottam róla azelőtt, meglepően szórakoztató bő másfél órát volt képes nyújtani.
Ted Grey (Milo Ventimiglia) tehetséges fiatal patológus orvos, aki valahol vidéken éldegél gazdag orvoscsemete barátnőjével, Gwen-nel (Alyssa Milano). Kapcsolatuk látszólag teljesen harmonikus, bár amikor Ted felvételt nyer egy különleges, patológusokat (kórboncnokokat) képző programba, nem habozik a nagyvárosba költözni és hónapokra hátrahagyni a lányt. Jake Galo (Michael Weston) a program üdvöskéje, nagyon nagy jövőt jósolnak neki a patológus szakma berkein belül és kiváltságos helyzetének, tehetségének nagyon is tudatában van. Kis galerijével külön klikket hoztak létre, a kívülállókat mély megvetéssel kezelik. Nem tart sokáig, míg Ted útja is keresztezi az övékét, és a két alfa közti rivalizálás egy érdekes és nem kevésbé beteg játékban csúcsosodik ki: célja, hogy a résztvevők úgy gyilkoljanak meg valakit, hogy a többiek képtelenek legyenek megmondani a halál okát, vagy hogy miért azt az áldozatot választotta. Tehát a végső cél a tökéletes bűntény elkövetése. Az eleinte haldoklók és bűnözők rovására folytatott játék – ahogy sejteni lehet – egyre inkább eldurvul, míg végül mind Jake, mind Ted elveszíti a kontrollt az események irányítása felett.
A játék ötlete egy kocsmai filozofálgatásból növi ki magát: Ted szerint az ember ölni teremtetett és csak a szocializáció tartja vissza attól, hogy kiélje az ösztönét. De mi lenne, ha megúszhatná a gyilkosságot? Vajon akkor képes lenne ölni? Ez a gondolatmenet erős rokonságot mutat Raszkornyikov filozófiájával és végső soron pedig a nietzsche-i übermensch gondolatának kiforgatásával, miszerint a szellemében, erejében felsőbb rendű ember büntetlenül elpusztíthatja közönséges társait. Eleinte jól nyomon is követhető, hogy a beavatott – jobb szó híján nevezzük őket így – orvosok hogyan igyekeznek racionalizálni tettüket (ahogy Raszkornyikov is tette az uzsorásnővel) és hogyan jön el az a pillanat, amikor kitűnik, hogy az igazi szociopatáknak már nincs szükségük a tetteik “becsomagolására”, azok jogos voltához bőven elegendő a saját felsőbbrendűségükbe vetett, megkérdőjelezhetetlen hitük. A bűnt nem követi a lelkiismeret indukálta bűnhődés, tehát végső soron a két főszereplőre vár, hogy a világ egyensúlyát helyreállítsák és elszámoltassák egymást tetteikért.
Kiváló színészek kalauzolnak el bennünket az emberi lélek legsötétebb bugyraiban: Milo Ventimiglia a Hősökből és a The Divide-ból volt ismerős (különösen az előbbiben maradt emlékezetes, a másodikban elvitték előle a show-t), Michael Weston nekem a Doktor House sorozatból rémlett, kicsit csodálkozom is rajta, hogy a karrierje megragadt az apróbb sorozatszerepek szintjén. A női fronton a jóval ismertebb Alyssa Milano fájdalmasan kevés szerephez jut Ted barátnőjének szerepében, Lauren Lee Smith (talán a Trick ‘r Treat-ből lehet ismerős) viszont valósággal lubickol a szexi és szociopátia jeleit mutató csábító szerepében. A viszonylag kevés nemzetközi rendezői tapasztalattal rendelkező német Marc Schölermann egy pörgős és feszült thrillert rakott össze az egyébként szörnyen blőd Crank-et is tető alá hozó írópáros, Mark Neveldine és Brian Taylor szkriptjéből. Na de akkor hol van itt a csapda?
Ott, hogy az egész valahogy nem hiteles. A film által leírt valóság annyira távol áll – legalábbis számomra – a való élettől, hogy nehéz igazán komolyan venni a látottakat. Ne felejtsük, egy elvileg a miénktől semmiben nem eltérő világban játszódó thrillerrel van dolgunk, nem pedig sci-fi-vel vagy valami misztikus szellemhistóriával, ahol a valóság fantáziával való összemosása egyenesen alapkövetelménynek számít. Az ilyen filmekben éppen a “veled is megtörténhet” érzés adja a borzongás egyik legfontosabb faktorát, tehát elvárható, hogy az ábrázolt világ legalább nyomokban emlékeztessen arra, amiben élünk. Lehet persze, hogy csupán az egyszervolt medikus hallgató beszél belőlem – annak idején jó pár félévet lehúztam a SOTE általános orvosi karán -, de egyáltalán nem rémlik, hogy az évfolyam tehetséges diákjai között az átlagosnál magasabb lett volna a szociopátiás esetek száma. Jó persze, ha valaki patológusnak áll az már önmagában feltételez valami stiklit, de azért mégsem állnak neki a korbonctan művelői gyilkolászni. Márpedig itt éppen ez történik: a programba bekerült fiatal orvosok között legalább ötnek-hatnak nincs különösebb kifogása Jake és Ted “játéka” ellen.
Emellett hőseink fényes nappal is olyan tiszteletlenek a holttestekkel szemben, amilyen viselkedés egyszerűen elképzelhetetlen egy magát valamire tartó intézményen belül. Hadd meséljek el egy kis történetet, ami konkrétan velem esett meg: elsőéves medikus voltam, 19-20 éves és persze mint minden korombeli, akinek sikerül államilag finanszírozott helyre bejutnia a SOTE-ra, meglehetősen arrogáns. Anatómia gyakorlati szeminárium volt és a gyakorlatvezetőm – középkorú hölgy – éppen a csontrendszerről és azon belül is valószínűleg a gerincoszlopról tartott előadást. Miközben beszélt, egy valódi emberi csontokat tartalmazó doboz járt kézről kézre, hogy a medikusok maguk is szemügyre vehessék azokat. Amikor hozzám is eljutott a csontokat tartalmazó doboz, jómagam is kivettem egy csigolyacsontot. Ahelyett azonban, hogy annak rendje és módja szerint megvizsgáltam volna és visszateszem a helyére, a mellettem ülő hasonszőrű “kollégákkal” bohóckodni kezdtünk vele. A dolog azzal ért véget, hogy az említett csigolyacsont (mely, mint ismeretles lyukas, hogy a gerincvelőnek helyt adjon) az ujjamra szorult. Az így képződött csigolyagyűrű eltávolítására tett kísérleteimet követő harsány nevetés persze a gyakvezető figyelmét is felkeltette. Az ezután következő, durván 20 perces hegyi-beszéddel senkit sem untatnék, legyen elég annyi, hogy többé nem jutott eszünkbe emberi maradványokkal játszani. Ezzel csak azt próbálom szemléltetni, hogy az orvosképzés során milyen nagy hangsúlyt fektetnek a jövő orvosgenerációjának etikai képzésére, a látszólag élettelen tárgyakként is kezelhető maradványok emberiesítésére. Számomra elképzelhetetlen az olyan jellegű viselkedés, amilyet Jake és csapata művelt a boncteremben, kívülállók között, fényes nappal. És persze ekkor még jótékonyan szemet is hunytam az olyan apróságok felett, mint a holttestek, bonceszközök, vagy akár magának a boncterem nyitva tartásának szigorú nyilvántartása.
A boncasztal egy erőteljes, izgalmas és fordulatos thriller, melybe a téma okán jelentős mennyiségű gore/horrorisztikus elem is került. Igazi negatívumként talán egyedül a már említett, “nehéz beleélni magam” jelenséget lehet felróni, de ez persze lehet, hogy csak nekem szúrt szemet, múltam okán. Visszakanyarodva a kereskedelmi tévék filmvetítési szokásaihoz – amivel fentebb soraimat nyitottam -, hálás vagyok az internet 21. századi csodájáért, vagyis hogy nem kellett reklámblokkokkal teletűzdelve végigküzdenem a Boncasztal másfél óráját. Lehetett volna bármilyen izgalmas és érdekfeszítő, igencsak benne volt a pakliban, hogy a második vagy harmadik húsz perces reklámblokk már nem talál a televízió képernyője előtt. Nagyon kevés olyan film van, ami megéri ezt és a Boncasztal azért nincs közöttük.
Értékelés: 6/10
Gabblack
Be the first to comment on "Pathology (2008) (Boncasztal)"