Herschell Gordon Lewis nem mindegyik műve kimondottan gore, de tagadhatatlan, hogy olyan irányzatot indított el a horror zsánerén belül, aminek az utóhatásait a mai napig élvezik a rajongók. Ne feledjük el, hogy úttörőről van szó, így a filmjei elsősorban kísérletek arra nézve, hogy milyen lehetőségek adódnak a vásznon. A Two Thousand Maniacs igazán izgalmas darabja a mester hagyatékának, és Havi Gore rovatunk második alkotásaként ezt választottuk ki nektek. A remake-ről már írtunk, így ha kíváncsiak volnátok arra is, EZEN a linken elérhetitek a róla szóló kritikánkat.

Ma már klasszikus horror elemnek számít, hogy egy kevésbé forgalmas útkereszteződés, vagy -elágazás környékén hamis táblákkal terelik csapdába az áldozati bárányokat. Természetesen délen járunk, az Amerikai Egyesült Államokban, ahol az ilyesmi akármelyik napon megeshet a fáradt utazókkal. Ez az egyszerű trükk mindig bejött, amíg nem voltak GPS-ek.
Pleasant Valley éppen százéves fennállását ünnepli, és ide csalogatják be az elkószált kocsikat a redneck-ek. Earl Buckman (Jeffrey Allen – This Stuff’ll Kill Ya!) polgármester pedig szívélyesen üdvözli őket, gyakorlatilag az összes városlakóval egyetemben. Hiszen északról ritkán tévednek erre vendégek, így úgy tesznek, mintha már régóta várták volna őket, pedig egyértelmű, hogy mire számítsanak, ez a gyermekek kezében lengő kötélhurokból könnyen kitalálható.

A két autóval érkező hatfős társaságból ekképpen válnak az ünnepély díszvendégei. Earl még azzal is meglepi őket, hogy a város két egész napig állja minden fogyasztásukat, és természetesen a szobákat is ingyen vehetik igénybe. Utána nincs is más hátra, mint darabjaira szedni a csapatot, de ehhez bizonyára lesz ötletük a kivitelezőknek. Ami a nézők számára sem jelent mást, mint megindul a borzongás, a vadászat és a játék. Legalábbis az esti barbecue partyig mindenképpen, de addig is szerezniük kellene valamilyen húsféleséget, amit fel tudnak szolgálni a vendégeknek/ből…

A Two Thousand Maniacs átlépi a tabukat, és elindul a gore ösvényén, de nem csak úgy, mint a Blood Feast tette, hanem ezúttal gyeplő nélkül, teljes költségvetéssel, és normális zenével vágnak neki a kegyetlen útnak. Kérdés, hogy véghez tudják-e vinni a véres tervüket, illetve mi történik, ha az áldozatok ráeszmélnek, hogy a vágóhídra hajtották őket. Nyilván nem menekülhetnek, mert kijutva a városból hírül vihetik, hogy mi zajlik a településen. Tehát a végzetük így is úgy is ismert, mi pedig csak reménykedhetünk, hogy megfelelően tálalják majd őket.

A színészi játék csupán egy hangyányit javult az előző filmhez képest, de ennyi szereplőnél valószínűleg nehéz lehetne gyöngyszemet találni. Ami kissé ellentmondásosan hangzik, mégis igaz. A muzsika viszont pontosan illik a Two Thousand Maniacs-hoz, a délies ritmusok pedig segítenek, hogy könnyedén beleéljük magunkat a film hangulatába, a helyszín jellegébe, illetve a korba. Ami eléggé zavaró, hogy az utószinkron sok helyen érezhetően stúdiófelvétel, de nem sikerült jól rákeverni, mert nagyon nem illik az adott jelenethez. Viszont vitathatatlan, hogy a gore hangulata igencsak jól eltalált, valódi őrültek elevenednek meg előttünk, az egész történet totálisan kaotikus, de jelen esetben pozitív értelemben, tehát azt hozza, amit a cím ígér nekünk. A válogatott kivégzések és kínzások nagyon szépen ábrázoltak, még mai szemmel is azt mondom, hogy eltalálták, nem vitték túlzásba a vér mennyiségét, persze a szín még az érára jellemzően elég élénk, de ez megbocsátható.

Összességében a Two Thousand Maniacs üdítő és szívet melengető alkotás azok számára, akik kedvelik a gore horrorokat, és szívesen ismerkednek a régebbi filmekkel is. Külön érdekesség, hogy a témát később Tobe Hooper is feldolgozta, legalábbis nem titkolta, hogy hatással volt rá az A texasi láncfűrészes mészárlás elkészítése során.

Értékelés: 7,5/10

Smaragd Sárkány

Havi Gore I.: Blood Feast