Ugyan a tervezettnél majdnem kétszer több időt vett igénybe, végre elkészültem TranslatePasta rovatunk következő fordításával, az előző részben megkezdett 1999 második, egyben befejező részével. Ígéretem szerint a végén egy kis kritikával is készültem a pastát illetően – nem is szaporítom tovább a szót, kellemes olvasgatást!

[Frissítés] – 5/12/12
Április 7-én megszereztem a G2 kategóriás jogosítványomat (Kanada Ontario tartományában ezzel önállóan vezethetsz egy személyi autót, hat hónap után pedig utasokat is szállíthatsz). Természetesen kihasználtam a kínálkozó lehetőséget, egy kis “vasárnapi túrára” átmentem Caledonba. Mivel jó ideje nem frissítettem ezt a blogot, arra gondoltam, meglátogathatnám a házat, ahonnan gyerekkorom hírhedt csatornáját sugározták. Az épület másképp festett, mint amikor legutóbb októberben láttam – már nem használták óvodaként, elhagyatottan állt. Előtte azonban ki volt téve egy “Eladó” tábla, jelezve, hogy valaki még mindig birtokolta, bár igyekezett megszabadulni tőle.

Az elhagyatott ház látványa zavaros emlékeket ébresztett bennem; főként arról a napról, amikor apám elhozott, hogy meglátogassam Mackó urat. Rémület lett úrrá rajtam – vajon mi történt a gyerekekkel, amíg a házban éltek? A bejárati ajtóhoz léptem, és belestem az ablakon. Odabent egy szinte üres folyosót pillantottam meg, néhány dobozzal a végén. A folyosó végén jobbra egy ajtó nyílt, amely valószínűleg a konyhába vezetett. Balra két ajtó nyílt, mindkettő szobákba, amelyekbe bepillanthattam az oldalsó ablakokon. Azon töprengtem, vajon hol lehet a pincelejáró, és vajon lezárták-e. A ház mögé sétáltam, és megtaláltam a választ. Két fapanel hevert szinte teljesen sík szögben, lakattal lezárva – ez kellett hogy legyen a pince bejárata. Nem bírtam tovább maradni (elképzelni sem tudjátok, mi zajlott a fejemben), így sietve távoztam.

A ház mögött egy üres mező szélesedett egészen a sűrű erdő széléig, mely addig terjedt, ameddig csak a szem ellátott. Azon gondolkoztam, vajon ott találták-e meg a gyerekek holttesteit. “Bassza meg”, csak ennyit mondtam magamnak, és átvágtam a ház mögötti mezőn, be az erdő sűrűjébe. Meglepően csendes volt, leszámítva a fakopáncsok ismétlődő ostromának hangjait a közeli fák törzsén. Óvatosan törtem egyre mélyebbre, valahogy nem érdekelt, hogy fogalmam sem volt, merre tartok. Egy ritkásabb részre értem, ahol megpillantottam néhány házat a távolban. Pollo háza jutott eszembe, és kíváncsi lettem, vajon az épületek egyike az övé volt-e. Egy kis tisztásra értem, ahol három méretes farönköt találtam egy fekete, elszenesedett terület körül (Egyértelmű jelekkel, hogy nemrég egy kisebb tüzet gyújtottak benne.)

“HÉ! HÚZZ EL AZ ERŐDÜNKBŐL!” A felharsanó szavaktól kis híján szívrohamot kaptam. Balra néztem, és két sötétbe öltözött alakot láttam felém rohanni. Az első gondolatom az volt, hogy azonnal meneküljek, ám ahogy közelebb értek, ráébredtem, hogy a felém tartó fiúk még a tinédzserkort is csak alulról karcolhatták, 13 vagy 14, de inkább 12 évesek lehettek. Ahogy közelebb értek, ők is alaposabban felmérhettek, 6’1 láb magas vagyok, míg ők legfeljebb 5’8 (egyikük talán 5’7). “Azt mondtam… húzz el innen” parancsolta bizonytalanul a magasabbik. Nem moccantam, csak megvontam a vállamat. Az alacsonyabb, Metallica pólót viselő előkapott egy pillangó kést és felém tartotta. “Nem, a helyedben nem tenném.” mondtam mély, komoly hangon (próbálva olyan keménynek tűnni, amennyire csak lehettem). Elővettem a telefonomat.

A két kölyök visszahátrált, a Metallica pólós eltette a kést. “Nézd haver, nem szeretjük ha idegenek járnak az erődünkben, szóval nem hagynál minket békén?” mondta a Slipknot pólós, észrevehetően kissé megilletődve. Amúgy sem volt semmi dolgom az erdőben, így egy egyszerű “Rendben” hagyta el válaszként a számat, és megfordultam, amikor hirtelen felismertem, milyen remek lehetőség kínálta fel magát. “Hallottatok egy tagról, aki megölt ebben az erdőben egy csomó gyereket… olyan 13 évvel ezelőtt?” kérdeztem a srácoktól. Zavartan egymásra néztek, majd a Metallica pólós válaszolt “Persze… MINDENKI hallott a tagról” mondta, mintha ostoba lennék. A Slipknot pólós folytatta. “Még mindig itt él a közelben egy vízelvezető csatornában… a bátyám egyik barátja mesélte, hogy látta egy este a medvejelmezben rohangálni az erődben”

Az ösztöneim azt súgták, ez hazugság, és a Caledon Helyi 21 tulajdonosa valószínűleg már rég eltűnt, csak városi legendaként létezhet egy kis, elszigetelt közösségben. Ám engem is emberből faragtak, így az ismeretlen és a rejtély sugallata felcsigázta az érdeklődésem. “És hol van ez a vízelvezető?” kérdeztem (pusztán kíváncsiságból, nem hittem el a történetet). A Metallica pólós pár másodpercig némán bámult rám, a szemében bosszankodás, ám egyfajta kíváncsiság is csillogott. “Nem idevalósi vagy, mi? Miért jöttél ide?” Be kell vallanom, kissé megriadtam a kérdésektől, de úgy döntöttem, akár meg is magyarázhatom, miért vagyok ott, arra az esetre ha később mások is félreértenék a szándékaimat. Elmeséltem a srácoknak a férfival és az általa futtatott Caledon Helyi 21-el kapcsolatos tapasztalataimat, és hogy egyfajta lezárást keresve jöttem (Bár ebben magam sem voltam teljesen biztos)

Ismerhették a csatornát, mert egymásra néztek és elvigyorodtak, amikor megemlítettem. Egyúttal sokkal megértőbbek lettek, és részletes útmutatást adtak, hogyan juthatok el a vízelvezetőhöz. Kicsit később úgy döntöttem, egyszerűen visszafordulok azon az úton, amelyiken jöttem, vissza a házhoz, és otthagytam őket az erődjüknél. Csodálkozhattok, miért nem részleteztem, miket meséltek a srácok, ám ennek mindössze annyi az oka, hogy szeretném egyben összesíteni az összes új információt

A következőket árulták el:

• A vízelvezető a srácok erődjén túl fekszik, abban az irányban, amerre eleve tartottam
• Az elvezető egy kis patakban végződik, melybe beleürül az elvezetett csapadék. A közelében van egy kis játszótér (ám ezt a helyiek nagyon ritkán használják)
• A férfi elvileg a hatalmas csőben él, amelyből távozik a víz, és amikor a helyiek látták, mindig viselte a medvemaszkot vagy a teljes jelmezt és a maszkot. (Megjegyzés: nem hiszem, hogy ez igaz lenne, sokkal inkább a caledoni lakosság egy városi legendája. Kicsit sem állja meg a helyét, miért nem értesítené senki a rendőrséget? Talán nem tűnik ez a tag gyanúsnak? Sok hasonló kérdés egyszerűen megcáfolja ezt a történetet)

Lehet, hogy később ellátogatok az elvezetőhöz. Nem azért, mert elhinném a történetet, hanem mert indokot szeretnék, hogy ismét ellátogathassak majd Caledonba és valamivel megtölthessem ezt a blogot (Mivel nincs több kazetta, amit megnézhetnék, nem tudom, miről lenne érdemes írnom a továbbiakban)
Köszönöm, hogy támogattok engem és a blogomat. Tudom, hogy sokan várjátok, hogy több derüljön ki az 1999-ben lezajlott caledoni eseményekről, és minden erőmmel azon leszek, hogy folytathassam a kutatásomat ezen a területen. Most viszont pihennem kell.

[Frissítés] – 10/4/12
Azta, majdnem 5 hónap telt el, mióta legutóbb bejelentkeztem. Ha jól sejtem, már mindenki azt hitte, hogy meghaltam, igaz? Szerencsére nem. Komolyra fordítva a szót, nagyon elfoglalt voltam az utóbbi hónapokban, és a prioritásaim listáján elég alacsony helyre zuhant a blogolás egy olyan dologról, ami megölhetett volna gyerekkoromban. Jelenleg az ontarioi Waterlooban élek és a Waterlooi Egyetemen tanulok szoftvermérnöknek (igen, tanulós típus vagyok). Ahogy azt sejthetitek, a mérnöki pályára készülés nem egy séta a parkban, és szinte meg is feledkeztem erről a blogról. De amint az láthatjátok, visszatértem.

Emlékezhettek, hogy meg akartam látogatni a vízelvezetőt a caledoni erdőben, amelyről a srácok meséltek nekem. Egy tisztáson volt a sűrű közepén, egy mocsár közelében. Sajnos semmi említésre méltót nem találtam egy teknőst leszámítva, mely rögvest bebújt beépített otthonába, amikor megpillantott. Készítettem pár képet, amiket majd lehet postolok is. De hadd szögezzem le, NEM egy vízelvezető volt, ahogy azt a srácok mesélték.

Egy egyszerű, hatalmas cső volt, amely valószínűleg a mocsár vízfeleslegét vezette el. Majd miután hazaértem Caledonból, egyszerűen addig halogattam a postolást, mígnem teljesen meg is feledkeztem a blogról. Egyszerűen már nem érzem olyan fontosnak (Kérlek nézzétek el nekem). Csak nemrég keltette fel az érdeklődésemet ismét az ügy. Szeptember 10-én kaptam egy emailt a következő címről: returntheb@hotmail.com

Vicces, mi? A java még hátra van, alább bemásolom az üzenetet, amit emberünk küldött nekem:

Drága Elliot,
Édes, édes fiacskám,
Annyira hiányoztál nekem, és ó hogy megnőttél. A szikrázó szemeid maradtak csak ugyanolyanok, készen kalandra, már az is melegséget csal vén medve szívembe, ha csak rájuk gondolok. Aznap amikor meglátogattál, olyan boldog voltam, hogy el is akartam menni epreket szedni. Ő szólt nekem, hogy majd jönni fogsz. Ó igen, elmondta, hogy eljössz majd megkeresni engem! Már közel az idő, hamarosan nem leszel ennyire egyedül! Sajnálom, hogy még csak köszönni sem tudtam neked, pedig kétszer is erre jártál. De ne félj, hamarosan játszhatsz végre a többi gyerkőccel. A pincém otthonosabb lesz majd, mint valaha!!!
100 bundás ölelés,
Mackó úr

Természetesen ez a levél hamisítvány, ám bárki is küldte, szeretnék köszönetet mondani. A puszta elolvasása elborzasztott, és emiatt most ismét kész vagyok teljes gőzzel folytatni a blogot. Azt hiszem vicces lehet, ahogy üldözöm a megoldást a rejtélyekre, melyek egész életemben kísértettek. A szobatársam is tud már a dologról, és ő szentül hitte, hogy a levél valódi, egy pillanatra jobban megrémült, mint én. De aztán persze észhez tértem, és ő is. Úgy értem, mekkora esélye lehet annak, hogy ez valódi? Honnan tudhatná “Mackó úr”, hogy mikor jártam Caledonban? Vagy egyáltalán az email címemet, vagy hogy még érdekel a pincéje. Haha.

Küldeni fogok egy választ a “returntheb” címre. Wow, elég a címre nézni, és világos, hogy valaki rám akarta hozni a frászt. De tényleg nem működött, és bárki is vagy, köszönöm, hogy ismét felkeltetted az érdeklődésemet a téma iránt. Talán végre többet tudhatok majd meg arról, mi is történt “Mackó úrral”, mert ugyan a levélnek nem dőltem be, valahol belül egy részem még mindig feszült. Köszönöm mindenkinek, aki követ, és a rajongóm lett, ti vagytok az ok, amiért folytatni fogom ezt az egészet!

[Frissítés] – 11/09/13
Azta, el sem hiszem, hogy még nem törölte a rendszer ezt a blogot. Nagyon régóta nem posztoltam semmit. Megvannak az okaim, de inkább nem fejteném itt ki őket… legyen elég annyi, hogy meglehetősen felkavaró volt számomra ez az év. Néhányotoknak igaza volt, amikor azt írták, nem jó ötlet újra átélnem a gyerekkkorom rejtélyeit, de nem tudtam ellenállni. Több mint egy év telt a legutóbbi bejegyzésem óta, és rengeteg minden történt. Vegyük át, hol is tartok jelenleg, és mi is történt a “Mackó úr” incidenssel.

• returntheb@hotmail.com már nincs használatban. Válaszolni próbáltam rá, de nem jött semmi sem akkor, sem amikor márciusban újra próbálkoztam.
• Ottawaba költöztem (Kanada fővárosa ha valaki nem tudná) az egyetem miatt, és egy jó ideje nem jártam Caledonban vagy a Peel régióban. Jó okom volt a távozásra, ahogy azt sokan sejthetitek.
• Csinálnom kellett egy új email fiókot, mert kisebb seregnyi ember küldözgette a leveleket Mackó úrnak kiadva magukat. (Nem) jó vicc srácok!
• Hogy miért tértem vissza a bloghoz? Mitchell Wilson (emlékeztek még apám ex-zsaru barátjára?) felhívott október 23-án egy kazettáról, amit a bramptoni könyvtár egyik részlegében találtak. Brampton a szülővárosom, ha ez a korábbiakból nem derült volna ki. Az mondta, nem beszélhet a tartalmáról telefonon, mivel bizonyíték, de ha legközelebb hazamegyek, kérte, hogy nézzek rá. A kazetta ismét lázba hozott, hisz mind tudjuk mi volt az utolsó kazettákon, amiket megnézhettem a segítségével. Elképzelni sem merem, mi lehet rajtuk, de biztos vagyok benne, hogy köze van a Caledon Helyi 21-hez

Azt hiszem csak annyit akartam ezzel az egésszel közölni, hogy folytatom a blogot és továbbra is köszönöm mindenkinek, aki még követi. Nem tudom mikor fogom kitenni a következő bejegyzést, de ha megnéztem az új kazettát, mindenképp írni fogok róla. Nem tudom, mire számítsak, de a puszta gondolat, hogy egy újabb kazettát fogok megnézni, felkeltette az érdeklődésemet az egész rejtély iránt.
-Elliot

[Frissítés] – 01/16/14
Hosszú év volt ez számomra. Az egyetem szokás szerint rengeteg álmatlan éjszakát okozott, főleg mivel Ottawaba költöztem, a bulizás fellegvárába (szarkazmus). De most ismét itthon vagyok apámmal Bramptonban, a városban, ahol felnőttem. December 18-án jöttem haza és főleg családtagokat, barátokat látogattam, vagy legalábbis ezt szerettem volna csinálni. Az ünnepi hangulat, amit a hónapnak ebben a részében szoktam érezni, egyszerűen hiányzott.

Hogy válaszoljak a sok száz emailre és kommentre, amelyeket kaptam – igen megnéztem a kazettákat, amiket apám barátja (Mitchell Wilson) ígért. Ám ezek a kazetták egyfajta átokként viselkednek; még többet akarok tudni, ám egyben el is akarok felejteni mindent. Tehetetlennek éreztem magam, egyszerűen látnom KELLETT azokat a kazettákat. Nem csak magamért, de mindenkiért, akit hozzám hasonlóan kísért a medvejelmezbe bújt férfi emléke. Ám mióta megnéztem őket, úgy érzem, mintha a rémület mélyen a lelkembe szúrt volna, a tudat, hogy a gyerekek, akiket a videón látok, mind halottak, hogy én is egyikük lehettem volna, és hogy az emberiség egy sötét, sötét hely. Ha nem ugrottatok még át ezen a bekezdésen a lent következő “szaftosabb” részek miatt, köszönöm hogy elolvastátok ezt a kirohanást.

Január 1-én, szerdán hívtam fel Mitchell Wilsont és megkérdeztem, mikor lenne ideje rá, hogy megnézzem a kazettákat. Az őrsön eléggé lelassultak a dolgok egy hóvihar miatt, ezért az mondta, aznap bármikor jó. Így nekivágtam a latyakos utaknak, farkasszemet néztem a borzasztó bramptoni sofőrökkel és eljutottam a Peel regionális főkapitányságra a Bramalea központnál. Wilsonnal a bejáratnál találkoztam, ahonnan felvitt a második emeletre egy kis irodába. Megkért, hogy foglaljak helyet és várjak, amíg kikéri a kazettákat. Ám mielőtt kilépett volna az irodából, megfordult és nekem szegezte a kérdést “Tudom, hogy kíváncsi vagy… de biztos vagy ebben?” Naná, hogy biztos voltam, legalábbis azt hittem. Emellett Wilson számos szívességet hajtott be a kollégáin, hogy bejuttasson, és nem akartam elvesztegetni a lehetőséget. Ez az őrs  két kazettával rendelkezett. Csak pár percet tekinthettem meg, mert a második már túl sérült volt ahhoz, hogy lejátszhassák.

Mackó úr Pincéje – 30. epizód: Mackó úr azok után, ami majdnem gyerekkoromban történt, mindig képes felborzolni az ideigeimet. A rész szintén szabadtéren játszódott, kint az erdőben sötétedéskor, ami elég nehezen kivehetővé tette a film minőségének hála (a védjegye mindennek, ami a Caledon Helyi 21-től származott) Az epizód elején Mackó úr a mancsaiban tartotta a kamerát és magát filmezte.

Az a medvemaszk… esküszöm, a fák sötétjében egyenesen gonosznak tűnt. A félreismerhetetlen tompa hang megszólalt; “Sziasztok gyerekek! Ma egy csodálatos dolgot fogok csinálni a barátaimnak, el fogom vinni őket egy messzi-messzi vidékre, ahol bizonyosan mind nagyon boldogak lesznek!” Mackó úr megfordította a kamerát és megmutatott egy terepjárót, felcsatolt utánfutóval, ám ami szembeötlött, hogy az utánfutón hét gyerek feküdt mozdulatlanul, egymás mellett. “E-ez itt az első adag, de hamarosan több is érkezni fog!” Mackó úr megfordult, és a kamerát egy széles vászonra irányította, amely a földre volt terítve.

Felvette a vásznat, felfedve egy hatalmas lyukat, amely lehetett vagy 12 láb mély és vagy 15 láb széles. Az epizód hátralevő részében Mackó úr egyesével megfogta a gyerekeket és bedobta őket a lyukba. Megkérdeztem Wilsont, hogy ekkor már halottak voltak-e, de megrázta a fejét “Még nem.” Hamarosan minden áldozat a verembe került, páran furcsa, természetellenes pozícióban a zuhanásnak köszönhetően, de eszméletlenek maradtak. “A C vitamin biztos segíteni fog ezeknek a gyerkőcöknek a nagy utazáson!” motyogta Mackó úr, miközben a kamera képe egy bokor mellé sorakoztatott benzines kannákra siklott. A kép rájuk közelített, Mackó úr pedig dúdolni kezdett mielőtt az epizód véget ért.

Wilson elárulta, hogy a felvételen szereplő hét gyerek a tizenhat közé tartozott, akik elégtek. A Mackó urat alakító férfi a benzint használta, hogy elhamvassza őket. Egy égő gyerekekkel teli verem – miféle beteg állat művel ilyesmit? A rémület a csontjaimig hatolt, amikor ráébredtem, milyen közel jártam, hogy egy legyek közülük.

Wilson ekkor elárulta, hogy korábban hazudott és a Bramalea őrs második kazettája szintén működött, ráadásul a tényleges égetést tartalmazta. Azonban úgy érezte, nem bírnám a felkavaró és brutális látványt. És tudjátok mit? Talán tényleg nem bínám. Nem is akarom látni. Azt hiszem végre megkaptam, amire szükségem volt, de időre van szükségem, hogy összeszedjem magam. A legrosszabb, hogy a Caledon Helyi 21 alkotója még mindig szabadon garázdálkodhat.
Hamarosan jelentkezem.
-Elliot

INRI
Egyszer volt, hol nem volt…
Egy Elliot nevű fiú
Elliot okos fiú volt, és szeretett a barátaival játszani.
Egy nap látott egy csodálatos tévéműsort, egy medvéről és gyermekbarátairól.
A gyermekek szerették egymást segíteni, ahogy azt a jó gyerekeknek kell, de szerették a medvét is.
A medve szerette a gyermekeket, mert a gyermekek olyan sokat segítettek neki és a bukott angyalnak.
A gyermekek és a medve örökké akartak játszani angyali barátjukkal
Ám a bukott angyalnak még nagyobb segítség kellett, így a gyermekeknek meg kellett hozniuk a végső áldozatot
Mert ezt teszik az igazi barátok Elliot
Segítik egymást.
Segíts nekünk Elliot, lángolj velünk Elliot
Akarlak Elliot, és ő is akar Elliot
Gyere vissza a pincémbe
Szépen kérlek mézzel-mázzal, és sok-sok édes finomsággal!
M. úr
INRI

[Frissítés] – 04/14/15
Gyakrabban akartam írni, esküszöm. Azonban több körülmény elvont az egész Caledon Helyi 21-es ügytől. Azóta emailek százait kaptam a blogommal kapcsolatban, és még egy magazin is megpróbált kapcsolatba lépni velem a történetem miatt. De most itt az ideje, hogy tisztázzam, hol is voltam egy éven keresztül. Pandora dobozának története igaz, és kinyitottam, amikor tavaly júniusban végül megnéztem a Bramalea rendőrkapitányság negyedik kazettáját. A másik dolog, amiről írni akarok, a hamis/viccesnek szánt emailek, amelyek olyan emberektől érkeznek, akik Mackó úrnak adják ki magukat. Kezdjük a negyedik kazettával, az volt ugyanis, ami olyannyira sokkolt, hogy ideiglenesen félbe kellett hagynom a kutatást.

Miután néhány hétig csak egy helyben toporogtam, úgy döntöttem, megkérdezem Mitchell Wilsont, hogy mégis megnézhetném-e a hírhedt második kazettát, amiről beszélt. Nem tudom miért, de úgy éreztem, a kazetta megtekintése adna valamilyen lezárást. Wilson eleinte vonakodott a megmutatásától, de kitartottam. Tett egy ajánlatot, hogy ha még mindig érdekel, amikor betöltöm a 20. évemet, megmutatja a felvételt. Mivel nem tehettem mást, kivárásra játszottam. Mire júniusban betöltöttem a 20-at, több mint késznek éreztem magam a kazetta megtekintésére. Felhívtam Wilsont, ő pedig bevallotta, hogy remélte, elfelejtem majd a dolgot, de ezúttal nem fogadtam el nemleges választ.

“Tényleg nem tenne jót, ha ezt látnád” ismételgette, de nekem muszáj volt látnom, ezen a ponton nem volt más út. Így végül elhívott a Bramalea őrsre egy hétfő délután. Miután láttam az összes Fűrész filmet, és egy filmet a vágóhidakról is még etika órán, úgy éreztem kész voltam mindenre, amit a kazetta mutatni fog. Túl optimista voltam…

Mackó úr Pincéje – 31.rész: Amikor Wilson elment a kazettáért, a bizonyítékraktár ügyeletes tisztje megrázta a fejét, az arcára volt írva, hogy “Te mégis mit művelsz?” Wilson elmagyarázta, hogy ez az epizód az utolsó ismert rész a Mackó úr Pincéje sorozatból. Tudtam, hogy megtudom a teljes igazságot a gyerekek sorsáról és a rémület kezdett a hatalmába keríteni.

Az epizód egy erdőben kezdődött, a korábbi részekből megszokottban. Erről a tényről csak kis idő múlva tudtam megbizonyosodni, mert este volt, a fák és a levelek pedig táncoló alakoknak tűntek a sötétségben. Egy halvány fény ragyogott a kép jobb szélén. Nem volt hang, szeles estének tűnt, ám a fák nem adtak semmilyen hangot. A kamera lassan a ragyogás felé fordult, és felfedte a vermet, melyből füst áradt, a mélyéből pedig lángnyelvek törtek fel. Wilson ekkor megállította; “Biztos, hogy ezt látni akarod?” kérdezte. Ragaszkodtam hozzá, bár egy hang a fejemben már az ellenkezőjére próbált utasítani.

A videó folytatódott, az operatőr közelebb lépett a lyukhoz és megmutatott a lobogó tűzvermet. Ez ugyanaz a lyuk volt, melyet az előző részben is láthattam. Ám ezúttal tele volt jól kivehető alakokkal. Láthattam ezeket a formákat mozgolódni, csapkodni, hánykolódni… míg néhány már nem mozdult. Pontosan tudtam mik voltak ezek. A kamerának még alkalmazkodnia kellett a fényhez és… a szemem elé tárult az égett hús, vörös, fekete, szürreális, homályosan kivehető mozgások és színek. Bár elfeledhetném, amit akkor láttam, de azt hiszem, az ilyesmi örökre az ember elméjébe ég. Ez nem horrorfilm volt, hanem a valóság. Emberi lényeket öltek a létező talán legembertelenebb módon, és én magam is osztozhattam volna a sorsukon.

A felvétel egy hirtelen vágással hajnalra váltott, a kamera pedig a lyuktól távolabb állt. A tűz már kialudt, a lyukból még szivárgott valamennyi füst. Egy alak hevert a földön. Felismertem, a Mackó úr jelmezt terítették ki. Még üresen is ugyanolyan hátborzongató volt. Kereszt alakban hevert, az operatőr körbesétálta, mintha valamilyen legendás kincset filmezne. A jelmez fejéhez egy táblát állítottak, melyen vastag, vörös betűkkel az INRI felirat állt. Az operatőr visszatért a jelmez elé, és ráközelített a maszkra. Az epizód végre véget ért.

Nyikkanni sem tudtam, mintha álmodtam volna. Rengeteg beteg dolgot találhattok az interneten, de soha még csak hasonlót sem láttam. Wilson megkérdezte, jól vagyok-e, mire egy „igent” dadogtam. Biztosítottam róla, hogy jól vagyok, miközben elhagytuk az irodát, és hogy a videó megadta azt a lezárást, amit kerestem. Nem úgy tűnt, mint aki hinne nekem, de rám hagyta. Igaza volt, heteken át kísértettek rémálmok. Feladtam. Nem akarok többet foglalkozni ezzel a dologgal. Egy beteg állat gyerekeket égetett el elevenen, gyerekeket, akiket egy hamis tévécsatornával csalogatott magához. Én is az egyik áldozata lehettem volna, most mégis itt vagyok. Azt hiszem hálásnak kellene lennem, de valójában bűntudat gyötör. A puszta szerencsének köszönhetem az életemet? 10 hónap után mégis újra itt vagyok, de előbb ki kell térnem valami másra.

Az email fiókomat valósággal elárasztották az üzenetek, melyekben az emberek egy része több részletet követel, mások arról érdeklődnek, fel tudom-e tölteni a kazettákat, míg egy részük Mackó úrnak tetteti magát. Először is a kazettákat nem tudom feltölteni, mert A) rendőrségi bizonyítékok és B) fogalmam sincs, hogy kell VHS szalagot digitalizálni. Akik Mackó úrnak tettetik magukat: nem tudtok átverni, amikor egy tucatnyi különböző ember állítja magáról ugyanazt, az egyszerűen nem működik. Még Youtube-on is találtam egy kamu Caledon Helyi 21 csatornát, ami aranyos, de szintén kamu. Még idegesítőbb, hogy valaki az eltelt idő alatt feltörte a fiókomat és kipostolt valamilyen beteg verset. Fent hagyom az előző bejegyzésben, csak hogy később is elolvashassátok. Írtam az adminnak, az információi szerint Halloweenkor történt a dolog (milyen szellemes!) a paintwithb@aol.com email címről, amely ha jól sejtem, egy újabb mára használaton kívüli kamu cím.

Túl vagyok a 31. epizódon, és a képek, amelyeket láttam, örökké az elmémben maradnak majd, de még szükségem van egy utolsó konfrontációra. Beszélni fogol Mitchell Wilsonnal és remélhetőleg meg tudom oldani, hogy megnézhessem a Peel körzeti többi rendőrkapitányság kazettáit is. Amilyen gyorsan csak tudok, ismét írni fogok (remélhetőleg ez ezúttal nem vesz újabb évet igénybe). És köszönöm ismét mindenkinek, aki még olvassa ezt.
-Elliot

Eredeti szerző: Camden Lamont
Fordította: Szabó Zoltán “Zoo_Lee”

 

A fordító eredeti utószava az első, plagizált forrás alapján készült fordításhoz: Nagyon régóta terveztem, hogy lefordítom ezt a pastát, és bár a tervezettnél több időt vett igénybe, végre sikerült. A folyamat hátránya volt, hogy a fordítással járó alapos átolvasásokkal, újraolvasásokkal bizony sokkal élesebben tűntek szemembe a hibái, problémái, melyekkel nem tudom megállni, hogy egy rövid kritika formájában ne elemezzem ki legalább egy részüket. Az 1999 az „elveszett epizód” creepypasta műfaj egyik királya, olyan ismertebb darabok mellé szokás sorolni, mint a hírhedt „Tunyacsáp öngyilkossága” vagy az „Öngyilkos egér / Suicide Mouse”. Azonban egyúttal annak is az egyik legjobb példája, milyen az, amikor a szerző nem tudja, mikor kell megállnia egy történettel.

Nem minden koncepció képes egy „Penpal” volumenű terjedelemben működni, az 1999 pedig véleményem szerint pont ott fulladt ki, és kellett volna véget érnie, ahol a fordítás két részét is elvágtam. Miután Elliot felfedezi, mi is rejlett a Caledon Helyi 21-es csatorna mögött, és véget ér a visszaemlékezés, a pasta kínosan sokáig elhúzott útkeresésbe kezd. Lássuk csak sorban, miket is vet fel
– még az első rész elején szerepel egy sor, miszerint Elliotot az motiválja a blog írására, a történet felelevenítésére, hogy újrakezdődik az egész, ami arra utal, a Caledon Helyi 21, vagy valamilyen hasonló csatorna ismét adásba került
– az első adag rendőrségi kazetta után inkább a caledoni erdőbe tett utazásairól ír – itt is egy remek lehetőség kínálkozott volna, hogy a főhős találkozzon a csatorna utóéletével, előbb vagy utóbb, bármilyen nehezen megvalósítható lett is volna ez egy ál-blog formájában, konfrontálódhatott volna a gyermekkorát tönkretevő szörnyeteggel
– erre játszanak rá a megnevezett karakterek is, illetve a többször kiemelt kamu emailek. Talán a pasta elején kiemelt Pollo lett volna a tettes? Vagy azt tervezte, az egyik email címről kiderül, hogy valódi?
Végül egyértelmű, hogy ezek bedőltek, és az utolsó postokban visszatért a jól bevált epizódleírásokhoz. De még ez is indokolatlan elem. Ha Elliotot ennyire felkavarják a felvételek, miért folytatja a kutatást, vagy ha ennyire megszállott, a hozzátartozói, barátai miért nem avatkoznak közbe? És pont ellentmondás, ha egyszer ennyire mély benyomást tesz rá ez az ügy, ennyire a hatása alatt áll, miért olyan természetes, hogy néha fél évek, évek telnek el a postok közott, mígnem történik valami, ami ismét „felkelti az érdeklődését az ügy iránt”?

Ráadásul az epizódok brutalitása, a borzalom eléri az egyértelmű tetőpontot a gyermekgyilkosságok felvételének megtekintésekor – ez után visszatérni a korábbi epizódokhoz már túlzottan erőtlen, elnyújtott húzás. A koncepció pedig már ez előtt is eleve több sebből vérzett: ha az adások 1997-ben kezdődtek, és „Mackó úr” már akkor elkezdte begyűjteni ifjú közönségét, hogy nem tűnt fel a tevékenysége majdnem másfél – két évig senkinek, miért nem avatkozott közbe a rendőrség? Ha máskor nem is, legalább akkor, amikor az utolsó bejegyzése szerint már 16 környékbeli gyerek és egy felnőtt is eltűnt, ráadásul az események, bárhonnan is nézzük, egy bizonyos mértékig publikusak voltak, kizárt, hogy az egész Peel régióban senki sem figyelt fel gyerekeken kívül az egyre bizarrabb és betegebb adásokra.

De ez már mind csak szőrszálhasogatás. Az 1999 a szememben egy mesteri fércmunka, egy remek koncepció, mely legendássá nőtt internetes creepypasta körökben, azonban hozzáértő kezekben, tapasztaltabb szerzővel, és egy kiforrott, jó előre kitervelt és betartott vázzal sokkal, de sokkal jobb is lehetett volna. A fordítás közben akadtam rá, hogy miután az eredeti szerző félbehagyta a történetet, több rajongó is megírta a saját lezárását. Elképzelhető, hogy a jövőben ezeket is elolvasom, és ha találok kellően színvonalasat, azt is lefordítom majd (ha pedig „Elliot” esetleg három év kihagyás után felbukkanna új bejegyzéssel, azt is – bár a creepypasta wiki, amelyen a történet futott a szabályzatában már tiltja az olyan anyagok futtatását, amelyek folyamatos szerkesztés/folytatások alatt állnak). Addig is kellemes olvasgatást, remélhetőleg a rovat következő részénél nem kell Elliothoz hasonlóan szabadkoznom a nagy kihagyás miatt – bár előre szólok, egy jóval aktuálisabb, de durván négyszer ilyen hosszú pasta lesz majd terítéken.

Szabó Zoltán “Zoo_Lee”