Szeretem a színházat, bár elég ritkán jutok el egy jó darabra. Szerencsére akad néhány ismerősöm, akik fogékonyak a színjátszás iránt, sőt, egyikőjük még ezt a szakmát is választotta magának. Valahogy így keveredtem sok évvel ezelőtt egy furcsa. groteszk darabra az IBS színpadára. A mű annyira megtetszett, hogy nem csak többször néztem meg, hanem a felvételt is megszereztem, amelyik az egyik előadásról készült, és nagyjából évente egyszer újra megtekintem a felejthetetlen poénjai és hangulata miatt. A csapat azóta megszűnt, aztán átalakult, akkor még Pendragon Színtársulat néven futottak. Akkoriban egy Martin McDonagh (Párnaember, In Bruges, Three Billboards Outside Ebbing, Missouri, A nagy kézrablás) drámát, az Alhangyát (The Lieutenant of Inishmore) tűzték műsorra, és több helyen is eljátszották. Következzék hát rövid beszámolóm a Skuló-ról.

Teljesen ismeretlen volt számomra a darab, így gyanútlanul ültem bent a teremben, amikor megszólalt a Requiem egy álomért összetéveszthetetlen zenéje. Aztán előtűnt a függöny mögül egy groteszk kép… egy döglött macskát lógató alak áll egy másik férfi előtt, aki a fejét fogva terpeszt a kanapén.

Davey (Andersen Dávid) nem így képzelte el ezt a napot. Ő csak az édesanyja bringáján tekert végig a település utcáin, és élvezte, ahogyan a szél beletép a raszta fürtjeibe. Aztán arra lett figyelmes, hogy egy kupac hever az út kellős közepén. Megállt, hogy megszemlélje a csendéletet, és rögtön rájött, hogy hatalmas baj van, ezért a tetemet elvitte barátjához, Donny-hoz (Horváth Péter). Mert bizony a talált rusztikus hústömeg nem más volt, mint a férfi gyermekének hőn szeretett cicája, Skuló. Ez még önmagában nem volna akkora tragédia, ha Donny fia, Padraick nem az INLA egyik szakadár csoportjának – mindegy melyik, mert ezek Martin szerint is csak jönnek-mennek – egyetlen tagja volna, és nem volna kurvára kettyós. Viszont a fiatalembernek teljesen elmentek otthonról, hiszen már kiskorában is úgy ugratta a társait, hogy egynémelyet egészen nyomorékká tett, csak mert valami aprósággal felhúzták. És akkor még csak tizenkét éves volt. Szóval baj van, nagyon nagy, és valamit tenni kell, mielőtt kiderülne a dolog, pláne azt megelőzően, hogy Padraick-et hazaenné a fene.

„-Viszonylag ritkán olvasok könyvet döglött macskákról.
-Mondjuk nem ártana.”

/-Well, I don’t be reading books on cats being knocked down, Donny!
-Well, maybe you should, now…/

Minden jel arra utal – legalábbis a tények ismeretében nem nagyon akad más gyanúsított –, hogy a macskagázoló Davey. Aki persze mindent tagad, sőt bőszen mutogatja a kerékpárját, hogy azon bizony egy csepp vér, vagy agycsimbók sincsen, márpedig a tetem állapotát tekintve azért némi szürkeállománynak a gumiba kellett volna ragadnia, vagy egy kis szőrpamacsnak a küllőkre kellene tekeredve lennie. De tény, ami tény, valójában semmilyen nyom nem támasztja alá ezt a feltevést, így akár meg is nyugodhatnának, ha nem Padraick-ről lenne szó. A probléma persze az, hogy fiú egy pszichopata és nagyon szerette a macskáját, tehát tutira kicsinálja őket, vagy legalábbis valamilyen szörnyűséget tesz velük, csak azért, hogy levezesse a gőzt. Egyetlen megoldás tehát, ha elodázzák a problémát, felhívják a srácot, szólnak neki, hogy nincs jól a cica, aztán fokozatosan adagolják neki a hírt, hogy egy fránya betegségben elpusztult szegény.

„-Ahogy akarod, bazdmeg. Hát keresztülmentem rajta biciklivel, aztán visszatolattam, aztán fejbe kúrtam egy lapáttal, aztán ugráltam a hátán.
-Szóval baleset volt.”

/-However you fecking want, sure! I hit him with my bike, then banged him with a rake, then I jumped up and down on the feck!
-You hit him with your bike, uh-huh, I suspected. But an accident it was?/

James-nek (Szvoboda Gábor) sincs jó napja, hiszen csak néhány füves cigarettát próbált meg eladni, de rosszkor volt rossz helyen és Padraick (Kathy Zsolt) elkapta őt, megkötözte, és éppen arra készül, hogy megkínozza. Mert hát hogy jön ő ahhoz, hogy kábítószerrel mérgezze a hős ír nemzet fiait, akiknek a fronton kellene harcolniuk az angol kutyákkal. Ez természetesen megbocsáthatatlan, így nincs más hátra, le kell tépdesnie a körmeit, meg kell szabadítania a mellbimbóitól, csak hogy példát statuáljon, mert az elvek azok elvek. Padraick eszelős és kegyetlen, így folyamatosan ugratja is a szerencsétlen James-et, de mikor már belelendülne a dologba, megszólal a mobil. A legjobbkor kapja a legrosszabb hírt a macskájáról, és persze kiakad, elhatározza, hogy hazamegy és kideríti, mi történt. Meg persze jól megbünteti az apját, amiért nem vigyázott Skulóra, csak az íze kedvéért.

Hogy mi lesz, ha megérkezik és ki nyírta ki a falu leghangyásabb INLA tagjának macskáját, milyen cél vezérelte, hogy ilyen kegyetlenséget kövessen el? Nos, erről szól ez a darab. Martin McDonaugh műveiből párat már megfilmesítettek, egyről pedig már ejtettünk néhány szót, a Holdongolf (Párnaember, De ki az a Szilvia?) előadásáról kijövet. Mivel a Skuló sajnos már nem elérhető, így engedélyt kértünk a rendezőtől, Kathy Zsolttól, és feltettük nektek a youtube csatornánkra, amit a cikk végén akár el is érhettek és megtekinthettek. Így különösen örülök neki, hogy sikerült többször is részt vennem az előadásokon, hiszen igencsak abszurd, fekete humorral átitatott, emellett pedig kellemesen beteg és véres alkotás. Ráadásul nem csak az alaptörténetről tudom ezt elmondani, hanem Kathy Zsolt is zseniálisan állította színpadra a Skuló-t. Nem is beszélve arról, hogy milyen remek színészi alakításokat láthattunk benne.

“Padraick, fiacskám, mit csinálsz? Légy szíves, ne kösd hátra a kezemet. Mindannyian tudjuk, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akiknek hátrakötöd a kezét.
-Mi történik velük? Megcsiklandozza őket?”

/-Oh, Padraick, don’t be tying me hands behind me back, now. We know what you be doing to fellas their hands you tie behind their back…
-What does he be doing to them, Donny? Tickling them.”

A Skuló-t ebben a formában akár Tarantino is megirigyelhetné, hiszen van benne minden, ami szem-szájnak ingere. Párbeszédek, melyek kifacsartak, groteszkek és nem igazán tudod hova tenni őket. Az eredeti szöveg esetében is érezhető, hogy bizonyos mondatok szándékosan vannak úgy megfogalmazva, hogy utaljanak Martin véleményére az IRA és az INLA tevékenységét illetően. A drámát pedig célzottan azért írta, hogy provokálja a szervezeteket az értelmetlen tevékenységükért.

Egy alapszituáció, ami nem is volna túlságosan izgalmas, ha a benne lévő karakterek nem lennének, és nem fokozódna fel helyzet olyanná, mintha Mr. Wallace feleségének adnánk éppen lábmasszázst, amikor nyílik az ajtó, és magyarázkodnunk kell, tudva, hogy pillanatokon belül szétverik a fejünket egy vasalóval, vagy nekiesnek az ujjainknak egy sajtreszelővel. Padraick ugyanis annyira szélsőségesen reagál mindenre – és ez Kathy Zsolt játékából tökéletesen átjön –, hogy egyszerűen biztos vagy benne, hogy sosem tréfálkozik, komolyan kicsinál bárkit egy kis apróság okán is. Mert a lényeg úgyis abban van, hogy elhiteti magával, hogy mindez persze Írország érdekeit szolgálja. Ahogyan a fölösleges gyilkolászások és robbantások valóban segítettek a felszabadításban – nem. Talán emiatt is számított rá az író, hogy magára vonja az IRA célkeresztjét, hiszen szemléltetni szerette volna, mennyire túlzásba esnek és demagógok.

Persze ott a másik üzenete is Padraick-nek, hogy azok sem érdemlik meg az életet és nem kár értük, akik nem rohannak fejjel a falnak, vagy nem dobnak be minden angol cukrászdába bombát; és persze azok sem érnek semmit, akik füves cigarettát árulnak egyetemistáknak, ráadásul jó áron. A Kathy Zsolt megformálta karakter olyan hiteles, hogy elképzeljük, amint kilép a színházból, hazamegy és előveszi a pengét, hogy rendet csináljon a Nyóckerben…

„-Gyere csak, hozd a szétmállott macskádat, és lezúzlak mindkettőtöket!
-Az de jó lesz…”

/-Do! And bring your drippy cat with you! Ye can both take me on! Ye’d still lose!”

Andersen Dávid és Horváth Péter olyan hiteles alakítást nyújtanak, úgy, hogy egyik pillanatban nem tudod megállni röhögés nélkül, a másikban pedig meghökkenve hallgatod a válaszukat az adott szituációra, hiszen elcseszett helyzetben vannak, így szarkazmussal próbálják csorbítani a szituáció élét. Az erőltetett poénkodás, a kényszeredett dark csipkelődés, a kitekert ötletek és a megvalósítások életszerűvé varázsolják a darabot, amellett, hogy érezzük: esélyük sincs, és csak még inkább vágják maguk alatt a fát. A duót volt alkalmam más darabban (Süketelők) is látni, és ott teljesen más a karakterek bőrébe nyújtottak ugyancsak hiteles alakítást.

Mindegyik figura teljesen hihető, Davey húga, Shannon (Kis Ildikó), illetve a három jómadár, Chris (dr. Köves Béla), Joey (Matócsi Tibor) és Brennan (Magyar Márton) úgy elevenednek meg előttünk, ahogyan Martin McDonagh megírta őket. Mindenkinek megvan a saját kis problémája az élettel, a frusztráltsága és fejlövése, ami miatt úgy viselkedik, ahogyan. Érződik a kritika a szervezettel és követőivel szemben, hogy valójában egyszerű erőszakos emberek, akiknek kitűnő ürügy ez az egész felszabadítósdi, tökéletesen belesimulnak a környezetükbe, és szívesen veszekednek egymással is, ha úgy érzik, a másik nem pontosan úgy gondolkodik valamiben, ahogyan ők. Legyen szó akár drogdílerekről, macskákról – higiénikusan vagy sem, vagy hülye nevük van-e – vagy szakadár csoportokról (ami egyébként két szó, és ez fontos).

Maga a darab, hangulatát és nyelvezetét – elsősorban angolul – tekintve elsőnek a Monty Python szkeccseket juttatja eszünkbe, illetve a Brian életéből az öngyilkos Nemzeti Front, az egy tagot számláló Népfront, valamint a rájuk megorroló Júdea Népe Front között feszülő értelmetlen viszályt. Hiszen apróságokon veszekedve válnak ki tagok, hogy a saját érdekeiket érvényesítsék, vagy éppen csak hangoztassák, mert tenni nem mernek semmit sem. Jó néhány ponton éppen Padraick szájából – ami elég viccesnek tűnik – halljuk azokat a mondatokat, amelyek ezekre az ambivalens tevékenységekre, a szájhősködésre mutatnak rá, ugyanakkor ő meg egyszerűen egy eszelős pszichopata. Ergo kapnak hideget-meleget, a kifacsart monológok és dialógusok többféleképpen is értelmezhetőek, és a nevetésünk egyszerre szól a poénoknak és az abszurditásnak, de a véres gyilkosságoknak is. Ezeket pedig kiválóan megoldották a színpadon is, így erős idegzetűeknek ajánlanám inkább, mert nem kis örömömre tényleg fröcsög a vér, repkednek a végtagok.

„-Mond neked valamit az a szó, hogy szakadár csoport?
-A szakadár csoport két szó, barátom.”

/-Does the word ’splinter group’ mean anything to ya?
-’Splinter group’? ’Splinter group’s two words/

A The Lieutenant of Inishmore egyik érdekessége, hogy premierje 9/11 előtt hat hónappal (2001 áprilisa) volt, és sokáig nem is szívesen játszották, pont azért, mert erősen provokatív, és pontosan tudjuk, hogyan tudnak viselkedni a besértődött szervezetek, anélkül is, hogy Je Suis Charlie Hebdo. Viszont a terrorcselekmény után rengeteg nyelvre lefordították a darabot, és azóta is szívesen bemutatják. Nálunk sajnos nem tudok új előadásokról, de nem csak hobbi szinten működő társulatok mutatták be, hanem hivatalos nagyszínházi premierje is volt. Ezzel pedig nem a Pendragon Színtársulatot szeretném degradálni, hiszen a mai napig imádom ezt a Csokonai Művelődési Házban felvett anyagukat, mert rendkívül tehetséges színészek adják elő, tökéletes rendezéssel, hanem arra igyekszem rámutatni, hogy érdemes keresgélni, mert bárhol rábukkanhattok a Skuló-ra.

Az eredeti drámához képest összesen két dolgot (na jó, három) változtattak meg az előadás folyamán. Az egyik a macska neve, ami Martin művében Wee Thommas (Kistomi), és ez jellemző is a műre, hogy frappánsan ír vidéki akcentussal van teletűzdelve, hogy érzékeltesse az alaphangulatot, melyet az amerikaiaknál déliesnek vagy redneck-nek mondanánk. Ugyanakkor a Skuló (golyó, lőszer, töltény) kettős jelentést hordoz, amely kiválóan megalapozza a mű hangulatát, bár csak utólag ébredünk rá, mennyire jól eltalálták. A második pont a befejezés, amit természetesen nem lövök le teljes egészében, csak annyit emelek ki, hogy a The Lieutenant of Inishmore-ban is kétféle van megjelölve, de Kathy Zsolt egy harmadik mellett döntött, ami – ha lehet ilyet mondani – még sötétebb humorúvá varázsolta a darabot. Az utolsó pont igazából annyi, hogy magyarosabbá alakítottak bizonyos részeket, amely szintén azt a célt szolgálta, hogy érthetőbbé váljon számunkra az aktuális poén, amellett, hogy a mondanivalót nem változtatták meg. Illetve a színpadra alkalmazás során megváltoztatták a jelenetek sorrendjét, sőt ki is egészítették a dialógusokat úgy, hogy az gyakorlatilag észre sem vehető, hogy nem az író munkásságához tartozik.

“Pont az ilyen műbalhé miatt kerülik Írországot a turisták”

/It’s accidents like this does put tourists off Ireland/

A képek mellé ezúttal igyekeztem olyan frappáns, de nem spoileres idézeteket belecsempészni a kritikámba, melyek elcsábíthatnak benneteket a színház, Martin darabjai, illetve a drámák olvasásának irányába. Az apropó, amiért most írok erről, pedig viszonylag egyszerű, hiszen a mozikban jelenleg is vetítik a Három óriásplakát Ebbing határában (ezúttal is Vajda Judit tollából) című filmjét, mely rengeteg pozitív kritikával büszkélkedhet. Ha alkalmatok adódik, érdemes megtekinteni a Párnaembert is, és természetesen jelezni fogjuk nektek, ha a Skuló ismét terítékre kerül.

“Egy kést, egy sajtreszelőt és egy vasalót, most!”

/Bring a knife, a cheese grate, a razor, an iron and anything to gag the screaming/

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány