Egy fecske nem csinál nyarat. Mind jól ismerjük ezt a népi szólás-mondást. De vajon a megállapítás reciproka is igaz? Képes egyetlen tényező annyira lerontani egy amúgy egész pofásan összerakott alkotást, hogy az már-már a nézhetetlenség határát súrolja? Amikor a Dark Signal című filmmel összeakadtam, egy-két pillanatig azt hittem, hogy ez nem más, mint a néhány évvel korábban látott és túl mély benyomást maga után nem hagyó – mint később kiderült csupán – The Signal névre hallgató sci-fi-thriller. Aztán persze hamar világossá vált, hogy pusztán címhasonlóságról van szó és a derék brit barátaink Dark Signal-ja teljesen független névrokonától. Már csak azért is, mert ez esetben egy misztikus thriller, horror hibriddel van dolgunk. És hogy erre az adásra ezúttal érdemes-e odafigyelni? Lássuk!

Az északnyugat-wales-i Snowdonia festői szépségű és eléggé ritkán lakott vidékét már igen régóta egy kegyetlen sorozatgyilkos tartja rettegésben. Áldozatai csinos fiatal nők, akiknek levágott ujját a gyilkos minden jel szerint trófeaként magával viszi. Az egyik dombtetőn álló világítótoronyban berendezett rádióstúdióban a helyi hírességnek számító, éjszakai műsort vezető lemezlovas Laurie Wolf (Siwan Morris) és technikus kollégája Gareth (Ben Evans) éppen utolsó, élő adásba kerülő műsorukat készítik, mivel a csatornát birtokló társaság központosítás ürügyén megszünteti adójukat. Az ezotéria iránt nyitottabb Gareth ráveszi meglehetősen szkeptikus és amúgy felettébb önfejű főnökét, hogy az utolsó adásba hívjanak be egy híres látót, aki majd élő egyenesben fog halottakkal társalogni. Laurie nagy nehezen és nem túl lelkesen bele is megy a dologba, bár ellenszenvét nem igazán sikerül elrejtenie beszélgetőpartnere, Carla Zaza (Cinzia Monreale) elől. Laurie legnagyobb meglepetésére azonban a látnok hölgy hókuszpókuszára rövidesen válasz érkezik, mégpedig legnagyobb valószínűség szerint egyenesen a túlvilágról. Mindeközben a mozgássérült gyermekét egyedül nevelő és folytonos anyagi gondokkal küzdő Kate (Joanna Ignaczewska) elvállal egy közepesen legálisnak és veszélytelennek tűnő melót, melyet barátja, Nick (Duncan Pow) ajánl neki. A feladata csupán annyi, hogy az autóban ülve kell várnia a férfira, amíg az végez valami pénzbehajtással egy Isten háta mögötti farmon az éjszaka közepén. Talán sejthető, hogy Kate éjszakája egyáltalán nem lesz eseménytelen, ugyanis a három történetszál egy ponton végül összekapcsolódik.

Mindig is érdekelt mi húzódhat meg egy-egy szereplőválogatási döntés hátterében. Különösen furdalja az oldalamat a kíváncsiság olyan esetekben, amikor egy szerepre valaki olyat választanak ki az ezzel megbízott kreatívok, aki nagyon nem illik az eljátszandó karakter szerepére (ez a helyzet persze leginkább akkor jön képbe, ha az adott karakterrel szemben már előzetesen vannak elvárásaim), vagy szimplán bűnrosszul  játszik. Gondoljuk kicsit tovább a második esetet. Ha nekem, mint laikusnak is feltűnik, hogy az adott színész a) csapnivaló ripacs (Helena Bonham Carter-rel ki lehet kergetni a világból) b) játéka élettelen, messziről lerí róla, hogy képtelen beleélni magát a szerepbe c) mind közül a legrosszabb, a kettő együtt – akkor a film készítőinek miért nem tűnik fel? Hiszen annak, aki nap mint nap színészeket instruál – vagy legalábbis a filmszakma berkeiben mozog – azonnal éreznie kell, hogy valami nincs rendben az egyik színésszel… hogy képtelen végrehajtani az utasításokat… vagy ha végrehajtja, azt kívánják bárcsak ne tette volna… Egyszóval bizonyára érdekes sztorik rejtőzhetnek az ilyen furcsa casting döntések hátterében, hogy a tisztelt rendező úr/hölgy/valami a kettő között nem küldi haza a szereplőválogatók üdvöskéjét a forgatás első tíz perce után azzal a jó tanáccsal, hogy legyen szíves valami olyan szakmát választani magának, amiből meg fog tudni élni.

Amikor egy jóféle zs-kategóriás dörgedelemben a szereplők mind egytől-egyig csapnivaló színészek, na azt egy vállrándítással el lehet intézni. De amikor Siwan Morris kissé megkeseredett és szkeptikus, mégis vagány és a maga módján vicces figurája, a láncdohányos dj, Laure Wolf kerül a mérleg egyik serpenyőjébe, Joanna Ignaczewska a lengyel származású, magát színésznek valló hölgy spanyol inkvizíció általi megkínzatással felérő produkciója Kate szerepében a másikba, akkor eltörik bennem valami. És még csak nem is arról van szó, hogy Kate csak egy amolyan mellékszereplőcske lenne, akire már nem jutott pénz, hogy tisztességes színészt szerződtessenek a szerepére, nem. Kate a főszereplő, a heroine, a legkisebb királyfi, bánom is én, talán értitek. Tényleg nem kívánom részletekbe menően elemezni Joanna Ignaczewska produkcióját, mert csak felidegesíteném magam rajta, de elnézve a hölgy filmográfiáját – illetve annak kiterjedt voltát – csak értetlenül vakarom a fejem. Ha közönségesen és szexista módon akarnám kifejezni az első elmémbe toluló gondolatot, azt mondanám: “Biztos jól szopik.” De persze ez távol álljon tőlem.

Pedig a Dark Signal amúgy nem lenne rossz. Rendben van, ez is egy amolyan kis költségvetésű Frankenstein fia, melyet a horror és thriller-rajongó rendező/írónak – ez esetben ő Edward Evers-Swindell lenne – sikerült összegründolnia és akkor már legyen benne minden, amit szeretünk. Van itt rémisztő, az autó visszapillantójából ránk üvöltő vagy az ágy alól kimászó kísértet, megszállás, hátborzongató EVP jelenség, klasszikus slasherek előtt tisztelgő maszkos gyilkos és final girl, thrillerekre jellemző nem várt csavar, vagy éppen nagy totálban mutatott és némi beleérzőképesség birtokában felettébb kellemetlennek tűnő – kalapáccsal és vésővel történő – térdízület kificamítás, meg persze még sok-sok minden, amit nem soroltam fel. De nem rossz. A történet úgy-ahogy a helyén van, túl nagy logikai bukfencek nélkül, annál a kevés írói, rendezői bakinál, esetlenségnél többet is elnéztünk másoknak. Csak éppen Kate szerepére kellett volna egy színésznőt szerződtetni.

A Dark Signal meglehetősen felemásra sikeredett alkotás. Egy részről a rádióstúdióra koncentráló jelenetek, Laurie, Gareth és talán még Carla figurája is kifejezetten hangulatosra és jópofára sikeredtek. A másik oldalról – ha Joanna Ignaczewska teljesítményét nem is számítjuk – a történet többi része kevésbé áll össze, kevésbé hangulatos és jelentősen klisésebb, mint a korábban említett szegmens. A misztikus thriller alapokra ráhúzott horror réteg kimerül néhány sematikus jump-scareben és durvaságban, az eredetiség leghalványabb jele nélkül. Ha ebbe az elegybe még Kate karakterét, illetve az őt alakító színésznőt is beleszámoljuk, a végeredmény sajnos még az átlagtól is elmarad valamelyest. Kár érte, hiszen az EVP jelenséggel – mint fő csapásvonallal – a White Noise óta kevés film foglalkozott említésre méltó módon. Egy biztos, ebben a kategóriában a Dark Signal meglehetősen gyenge esélyekkel indul, mint jövőbeni vonatkozási alap. Hacsak nem negatív példaként tekintünk rá vissza az évek múltával.

Értékelés: 4/10

Gabblack