Viharbanszületett Daenerys Targaryen, első ezen a néven, az Elsők, az Andalok és a Rhoyniak királynője és a birodalom védelmezője, sárkányok anyja, azaz Emilia Clarke több hasonszőrű színésztársához hasonlóan bőszen készülődik a Game of Thrones utáni világra. A rendhagyó fantasy-sorozat valószínűleg még az alkotókat is meglepő népszerűsége természetszerűleg magával vonta a fő karaktereket játszó színészek köré szerveződő méretes rajongótáborokat. Nincs ez másként Emilia Clarke esetében sem – hogy jogosan vagy jogtalanul, ez ízlés kérdése -, és mint karrierjét tudatosan építő színésznőnek, már-már kötelessége, hogy tehetségét máshol is kamatoztassa. Helyesebben szólva igyekezzen elkerülni a népszerű sorozatokban ismertté váló színészeket sújtó átkot, nevezetesen, hogy képtelenek kitörni a népszerűséget meghozó karakter skatulyájából. A Voice from the Stone egy gótikus hangulatú, horror elemekkel operáló, kísértet-sztoriba oltott drámát ígért, tehát látszólag minden adottnak látszott ahhoz, hogy a Sárkánykirálynőből Emilia Clarke váljék.

Érthető persze az igyekezet a Trónok harca színészgárdája részéről, hogy szabadulni kívánnak népszerű karaktereik skatulyájától. Számtalan példát hozhatnánk népszerű, sokáig futó sorozatok hasonlóan népszerű színészeiről, akik képtelenek voltak kilépni sorozatbeli karakterük árnyékából és az ismertségüket meghozó szériától független karriert kiépíteni. Igazából inkább az számít ritkaságnak, ha egy sorozatszínész valódi karriert képes építeni az őt a nagyközönséggel megismertető széria lezárása után. A Game of Thrones gárdájára vonatkoztatva a dolgot, nyilván könnyebb dolga van azoknak, akik már a sorozat kezdete előtt rendelkeztek némi hírnévvel. Példának okáért Sean Bean már azelőtt eggyé vált Boromir Gyűrűk ura-beli karakterével, mielőtt a Trónok harca sorozat akár csak ötletként is felmerült volna. De említhetjük Peter Dinklage-et is, aki szintén komoly színészkarrierrel a háta mögött érkezett a Game of Thrones stábjába és azóta is szépen egyengeti Tyrion Lannister-től független karrierjét. A fiatalabb generációnak annyiban mindenképp nehezebb dolga van, hogy míg korosabb kollégáik már bizonyították, hogy képesek a Westeros-on élő alteregójukon túl más szerepet is magas minőségben eljátszani, addig Emilia Clarke, Kit Harington (a Brimstone című horror-western 2016-ból említendő meg) vagy akár Maisie Williams (tavaly láthattuk az iBoy című Netflix produkcióban) ez irányú képességei még bizonyításra szorulnak. Tegyük hozzá gyorsan, hogy Emilia Clarke esetében a Voice from the stone nem az első próbálkozás a skatulyából való kitörésre, elég csak a jobbára ártalmatlan Terminátor folytatásra gondolni (Terminator Genesys), ahol Clarke nem más, mint Sarah Connor bőrét ölthette magára – véleményem szerint kevés meggyőzőerővel, vagy a francia Intouchables nyálasabb és brit koppintására, a Me before you-ra. Így érkezünk el tehát a toszkán kísértet históriához, a Voice from the Stone-hoz.

Verena (Emilia Clarke) ápolónőként, illetve nevelőnőként dolgozik a XX. század eleji-közepi Itáliában, ahol lelki traumán átesett gyermekek rehabilitációjára szakosodott. Fiatal kora ellenére meglehetős reputációra tett szert szakterületén, így az elszigetelt toszkánai várkastélyban lakó Klaus (Marton Csukas) nevezetű szobrászművészhez is eljut a híre. Klaus nemrég és tragikus hirtelenséggel veszítette el szeretett feleségét és fia, Jacob azóta egyetlen szót sem szólt, dacára a különböző módszerekkel próbálkozó nevelőnők és ápolók minden igyekezetének. Verena tehát elszegődik Klaushoz és beköltözik az ódon kastélyba. Ahogy egyre azon próbálkozik, hogy lebontsa a Jacob által a külvilág felé épített falakat, munkaadójával is egyre belsőségesebb viszonyt alakít ki. Lassan világossá válik Verena számára, hogy az özvegy férfi és fia ugyanattól a betegségtől szenved – még ha a tünetek máshogy jelennek is meg a kettejük esetében -, képtelenek elengedni a szeretett asszonyt. Az elhunyt pedig magától képtelen elhagyni az ősrégi kastély elmúlt évszázadok emlékét is foglyul ejtő falait és folyosóit. Képes lesz-e a fiatal lány rávenni védenceit, hogy túllépjenek veszteségükön és nyugodni hagyják, aminek nyugodnia kell?

Jegyezzük meg az elején, jómagam egyáltalán nem számítok Emilia Clarke rajongónak. Már a Game of Thrones-ban is gyakran modorosnak éreztem a játékát és – férfiaknál egy színésznő esetében ez is fontos szempont – különösebben vonzónak sem találtam soha. Míg rajongói ódákat zengenek szépségéről, nekem a fehér-szőke hajkorona alatt virító bozontos fekete szemöldök látványa sohasem volt ínyemre. Persze a szőke hajat a Trónok harcán kívüli produkciókban minden rendező és karakter designer szerencsésen mellőzte, ha Clarke szerepeltetésére került sor, a mosolygós, ijedt tekintetű, átlagostól alig valamivel szebb színésznő valahogy mindig afféle one-trick-pony benyomását keltette bennem. Clarke játékával ezúttal sincs különösebb baj, azt leszámítva, hogy semmivel sem hoz többet a papírformánál. Verena egyszerre magányos és ijedt, a kísérteties, kihalt kastélyban idegenül mozgó, szakmájában mégis határozott figurája lényegében semmiben sem tér el a Me before you-ban látottaktól. Partnere – a mindössze talán egy-két mondatra kárhoztatott és így nehezen értékelhető Jacob-ot játszó gyerekszínész mellett – a veterán karakterszínész Marton Csokas (édesapja volt magyar, jómaga ausztrál állampolgár), akinek játékát talán egy picivel erősebbnek, jobban átéltnek éreztem, bár az erőltetett – talán német(?) – akcentusát nem tudtam hová tenni egy Itáliában játszódó, jobbára angol nyelvű filmben.

Ejtsünk egy pár szót talán arról, milyen élményt is nyújt a Voice from the stone, mert úgy gondolom, hogy a szinopszisban olvasottak, vagy az, amit a trailer sejtetni enged, nem feltétlenül fedik a valóságot. A gótikus helyszín, illetve az ódon falakat körüllengő légkör minden bizonnyal egy, talán a Más világhoz (The Others – 2001) hasonló, feszült kísértethistóriát ígér, mely azonban – sajnálatos módon – nem válik valóra. A Voice from the stone lassan építkezik, jelentős hangsúlyt fektetve a hangulatteremtésre és a karakterek közötti viszonyok kibontására, és így a horrorelemek jelentősen háttérbe szorulnak a – horrorrajongóknak különösképpen – üresjáratnak ható jelenet-pótlékok között. Miért fogalmazok ilyen erősen? A Voice from the stone egy gyönyörűen fényképezett és festői helyszínen játszódó mozi, mely azonban nem csupán azokat ejti át, akik a horror vagy a thriller címke miatt gondolták érdemesnek a megtekintésre, hanem azokat is, akiket a drámai mélységek is vonzanak. Temérdek idő állna a készítők rendelkezésére, hogy a központi trió (Verena – Klaus – Jacob) között kialakuló vonzalmat feltérképezzék – különös tekintettel Verena vonzalmára a nálánál jóval idősebb és nem éppen barátságos Klaus felé -, de ebben is kudarcot vallanak. Mintha a jelenetek egy nagyobb időtávon belül elszórva követnék egymást és a néző kimaradna a közben történtekből. Kárba vész az idő, kárba vész a hátborzongató környezet segítségével megteremtett hangulat, mivel a film nem mozdul előre a kívánt cél, a mondanivaló felé.

A Voice from the stone azon filmek közé tartozott, amiket megtekintés után még egy jó ideig állni hagytam, mielőtt gondolataimat papírra vetettem volna róla. Nem mintha sok ülepednivaló lett volna a dolgon, csupán annyira nem hagyott nyomot bennem. Az Andrew Shaw által Silvio Raffo La Voce Della Pietra című regényéből írt forgatókönyv és Eric Dennis Howell rendezése ugyan rendelkezik bizonyos jegyekkel, amikkel egy jól sikerült alkotásnak rendelkeznie kell, de az összhatás végül elég középszerű lett. Talán az alkotógárda relatív tapasztalatlansága teszi, de a Voice from the stone nem képes azt nyújtani, amit a bemutató alapján elvárna tőle az átlagos thriller vagy horror rajongó, és drámai vonalon sem képes elegendőt nyújtani ahhoz, hogy azon a fronton kvalifikálja magát. Emilia Clarke ezen újabb próbálkozása, hogy levesse magáról a Khaleesi bőrét nem sikerült valami meggyőzőre, bár jórészt ezúttal sem a színésznő tehet a kudarcról. Kíváncsian várom, a jövőben talál-e magának olyan szerepet, amivel rácáfol az általam tehetsége kapcsán fentebb leírtakra.

Értékelés: 5/10

Gabblack