A paraszomnia, avagy alvászavar egy sokak által ismert fogalom, mely számos, eltérő tünetegyüttes összefoglaló neve. Az alvászavarok egészen a – jobbára ártalmatlan – alvás közbeni fogcsikorgatástól, rémálmokon, éjjeli felriadáson át egészen a komolyabb és sokkal kellemetlenebb alvajárásig vagy alvásparalízisig terjednek. Főleg ez utóbbi szolgált az utóbbi években számos horror témájú alkotás alapjául, köszönhetően viszonylag gyakori előfordulásának és felettébb kellemetlen mivoltának. Az alig több mint két hete megjelent Slumber (magyarul talán Szendergés vagy Szunyókálás lenne) is az alvásparalízis boncolgatását tűzte zászlajára, ekképpen próbálva meg rettegést csempészni szívünkbe. Lássuk, hogy sikerült a dolog!

Az alvásparalízis témakörét Absvrd kollégám már alaposan kivesézte tematikus cikkében, úgyhogy nem is kívánok részletekbe menően értekezni a témáról. Arról van szó, hogy alvás közben az alany hirtelen felriad és bár látszólag tökéletesen uralja minden érzékszervét, megmozdulni vagy beszélni képtelen. Az alvásparalízis ráadásul gyakran együtt jár rémálomszerű képzelgésekkel, az alvó bénult állapotában mintegy ébren álmodik: fantáziájának hátborzongató szörnyeivel népesítvén be a hálószoba sötétjét. Ahogy Absvrd is említi cikkében, majd minden nép mondavilágában fellelhető valamilyen természetfeletti lény, mely a rémálmokért felelős. És itt érkezünk meg mai témánkhoz: Jonathan Hopkins első egész estés rendezéséhez – amúgy a forgatókönyvet is ő követte el -, a Slumber-höz. A paraszomniák – rémálmok, alvajárás, alvásparalízis – ismertetésénél a Slumber sem átallja megemlíteni az angol nightmare szó eredetét, melynek jelentése nem sokban különbözik a magyar lidércnyomás kifejezéstől. A következtetés innen kezdve nyilvánvaló: a rémálmokért valamiféle démoni erő felelős, mely miután áldozatainak mellkasára telepszik, azok félelméből táplálkozik és lassan – akár egy parazita – szívja el életerejüket. A film során igen gyakran előkerül Henry Fuseli (németül Johann Heinrich Füssli) svájci festő 1782-es képe a Nachtmahr (Nightmare), melyet nyilván sokan ismerünk, hiszen ez az alkotás az alvásparalízisről szóló cikkek kedvelt illusztrációja.

Alice (Maggie Q) gyermekkorában tanúja volt, ahogy alvajáró kisöccse egyik éjszaka álmában kivetette magát az ablakon és szörnyet halt. Az emlék azóta is kísérti álmaiban, éppen ezért választotta hivatásának az alváskutatást, hogy a hasonló tragédiákat segítsen megelőzni. Egy napon egy négytagú család érkezik a rendelésére, akik azt állítják, hogy valamennyien komoly alvászavarral küzdenek. Alice eleinte kételkedik a dologban, ám az első éjszaka az alváslaborban meggyőzi róla, hogy tévedett: az éjszaka folyamán apa, anya és a nagyobbik gyerek pontosan ugyanabban a percben kel ki az ágyából és kezd alva járni, amikor a legkisebb gyermek – még a tapasztalt Alice számára is példátlan intenzitású – alvásparalízises epizódot produkál. A doktornő képtelen tudományos magyarázattal szolgálni a történtekre és miután a hagyományos módszerek csődöt mondanak, kezdi úgy érezni, hogy valami természetfölötti ok áll a családot sújtó állapot hátterében. A kórházban dolgozó fura takarítófiú és még furcsább nagyapja, Amado (Sylvester McCoy) segítségével próbál meg a végére járni az esetnek és a gyermeket sanyargató és minden jel szerint elpusztítani igyekvő démont valamilyen módon megfékezni.

A Slumber igencsak sejtelmesen indul, a zsánerben ilyenkor szokásos apró jump-scare-ekkel megfűszerezett hangulatteremtés eleinte működni látszik. A “bárkivel megtörténhet” élményt fokozzák a család karaktereinek szerepére válogatott egyszerű – hétköznapi – figurák. Apu ezúttal nem a Fortune magazin címlapjáról érkezett a forgatásra és Anyu sem a modellkedést adta fel a színészkarrierért. Mielőtt azt gondolnánk, hogy persze, ez nyilván a költségvetés miatt van így, elég csak egy pillantást vetni a stáblistára, hogy világossá váljék: ezúttal nem az olcsóság volt az elsődleges szempont a szereplőválogatásnál. Maggie Q kissé pornószínésznőre hajazó művészneve ellenére – habár ilyet nem illik mondani egy csinos hölgyre – veteránnak számít nagy költségvetésű – leginkább akció – filmekben, kollégáját játszó (tehát messzemenőkig mellékszereplő) William Hope James Cameron Aliens-éből lehet ismerős, papíron a legnagyobb durranás mégis az Amado bőrét magára öltő Sylvester McCoy, akit az angol anyanyelvű nézők leginkább a Doctor Who sorozat egyik Doctor-jaként, a magyar mozibajárok pedig a Hobbit Radagast-jaként ismerhetnek. Mint említettem, a hangulatteremtés egy ideig működik – bár közel sem olyan mértékben, mint a Shadow People, vagy a Fourth Kind esetében annak idején -, a Slumber azonban egy bizonyos mértéken túl nem képes félelmet kelteni, vagy nyomasztónak lenni.

Jonathan Hopkins rendező eleinte ügyesen operál az álom-lidércek történetét illusztráló parábbnál-parább festmények bevágásával, a család alvajárása is nyugtalanító először, ám egy idő után elfogy a muníció, az ötlet és ez sajnos a történet továbbvitelén is mély nyomot hagy. A sztorin tátongó lyukak egyre nyilvánvalóbbakká válnak, a fennmaradó helyeket pedig hasonló témájú – és manapság menőnek számító – filmekből átemelt klisékkel próbálja Hopkins pótolni. Nekem leginkább a Insidious sorozat ugrott be a Slumber történetének kibontakozását figyelve, mely pedig a Conjuring franchise-ból merít, illetve fakad vele egy tőről. Az ilyen, sikeres filmekből való áthallásokra való hagyatkozás lehet, hogy az egyszeri, horrorfilmekkel ritkán kontaktusba kerülő néző figyelmét elkerüli, de a tapasztaltabb horrorzabálókat – köztük engem is – nem éppen az író rátermettségéről és egyedi gondolkodásmódjáról győz meg.

Persze sok ilyet láttunk már (ha már az Insidious/Conjuring/Annabelle sorozatok szóba jöttek, azok éppenséggel másról sem szólnak, mint a klisék, történetpanelek cserélgetéséről az egyes rokon-szériák között) és ettől még hozhatna egy erős közepes átlagot egy nem túl eredeti, de hangulatos és alapjában véve félelmetes témát boncolgató alkotás. A gyógyszer a Slumber esetében azonban ott gurul el végleg – legalábbis szerintem és valószínűleg minden jóérzésű horror-rajongónál (hacsak történetesen nem Doctor Who rajongó az illető) -, amikor Amado – Sylvester McCoy színre lép. Gondolom sokaknak megvan még Radagast figurája a Hobbitból: a félbolond, madárszartól lucskos hajú varázsló, aki nyulak vontatta szánjával szlalomozik az erdő fái között. Tolkien világába – főleg az eleve kicsit könnyedebb hangvételű Hobbit megfilmesítésébe – még úgy-ahogy belefért talán ez az excentrikus, bohókás karakter, na de hogy egy horrorfilmbe? Márpedig nagy vonalakban erről van szó: Amado – jobb szó híján – varázsló/hippi figurája mintha csak Radagast reinkarnálódása lenne. Én egyszerűen képtelen vagyok elképzelni mi lehetett itt a rendező/író célja, mert viccnek siralmas, komolyan venni pedig lehetetlen. A Slumber Amado színre lépésével olyan mélyrepülésbe kezd, ahonnan nincs visszatérés. Némi erőlködés van még, hogy valamiféle lezárást adjanak ennek a fércműnek, de akkorra már mindegy. Egy valamit biztosan állíthatok, hacsak nem vagytok horrorszüzek, a Slumber nem fog álmatlan éjszakákat okozni nektek. Persze biztosra csak akkor mehettek, ha úgy-ahogy-van kihagyjátok az életetekből, és ehelyett inkább az estét kellemes szendergéssel töltitek. Mondjuk ezzel a mélyebb fajtával.

Értékelés: 4/10

Gabblack