Nyilván mindannyiunknak van néhány olyan B-film a tarsolyában, mely dacára annak, hogy soha nem lett belőle klasszikus, valahogy mégis kellemes emlékeket idéz fel. Számomra az 1996-ban készült és kizárólag tévés terjesztésre szánt Kőbe zárt halál című sci-fi-horror az egyik ilyen alkotás, melyre sok-sok év elteltével is nosztalgiával gondoltam vissza. Néhány napja szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy több, mint 20 év elteltével érdemes lesz újra elővenni, leporolni és megnézni, mi is fogott meg benne annak idején.

2019-et írunk és éppen egy méretes aszteroida tart a Föld felé azzal fenyegetve, hogy ha nem sikerül felrobbantani vagy letéríteni a pályájáról, akkor bizony az emberiség is jó eséllyel a dinoszauruszok sorsára jut. A hadsereg mindig a direkt megoldásokat kedvelő tábornokával szemben Dr. Dana Shaw (Caroline Barclay) lehetőséget kap arra, hogy a kisbolygó elpusztítása helyett, megkísérelje eltéríteni azt. Ehhez nem kell mást tenni, mint egy csapat űrbányász segítségével néhány lyukat ásni az aszteroida belsejébe és ott robbanótölteteket elhelyezni. Ryan (Xander Berkeley) és csapata neki is látnak a fúrásnak, ám a vártnál lassabban haladnak a munkálatok. Ráadásul fúrójuk hirtelen valami nagyon kemény anyagnak ütközik, melyen csak robbantással tudnak áthatolni. Mikor elül a por, a csapat elképedve látja, hogy egy mesterséges üregbe jutottak, melyben egy rakás, humanoidnak tűnő lény és egy hatalmas ragadozó kiszáradt csontvázára találnak. Persze hőseink nem hagyják magukat eltéríteni eredeti küldetésüktől, így folytatják a munkát. Nem sokkal később viszont az üregbe visszatérve konstatálják, hogy a hatalmas ragadozó csontváza eltűnt. A felvetődő kérdésekre rövidesen választ is kapnak, ugyanis a lény bizony életre kelt és módszeresen ritkítani kezdi Ryan és Dr. Shaw legénységét.

Akinek esetleg a fent vázolt történet halványan ismerősnek tűnik, kérem ne magát okolja. A Kőbe zárt halál még csak nem is különösebben igyekszik palástolni azt a tényt, hogy a forgatókönyve igen erősen merít az Alien, a Ragadozó és az Armageddon/Deep Impact filmekből (hozzá kell tenni, hogy ezek csak két évvel később – 1998-ban – jelentek meg – valószínűbb, hogy az eredeti ihletforrás volt közös az említett projektekben: az 1968-as The Green Slime-ot (A zöld nyálka) tekintik egyes források a “nagy közös ősnek”), lényegében kísérletet tesz mindezeknek egy filmben való egyesítésére. Persze – talán mondani sem kell -, hogy a fent felsorolt produkciók büdzséjének a töredékéből, ami azért erősen rányomja a bélyegét az eredményre. A leleményes magyar címadók nem is átallották felhívni a figyelmünket az Alien-nel való párhuzamra (Kőbe zárt halál ugyebár), de azért más nemzetek érdekes címadására is hoznék néhány példát: a japán keresztségben nemes egyszerűséggel Armagheddon címen futott (két évvel később nyilván vakarhatták a fejüket a szigetország-béli kollégák), a spanyolok maradtak a tükörfordításnál – Dentro de la roca, Francia-Kanadában a Le prisonnier de la lune (A hold rabja) járta, a svédeknél Terror Moon utalt a várható iszonyatra, de a kedvencem egészen egyértelműen a németek Spacegate, illetve Spacetrek agymenése. Komolyan, itt vajon mire gondolhatott a költő?

Már egészen a film elején világossá válik, hogy nagy dolgokra bajosan számíthatunk a trükkfelvételek terén, amikor az – amúgy meglepően szabályos gömb alakú – kisbolygó “száguldását” csodálhatjuk meg egy Windows 95 screensaver előterében (akinek esetleg fiatal kora okán ez nem lenne meg, íme egy 10 órás maratoni felvétel a legendás képernyővédő animációról). A lény esetében sem érdemes túl nagy elvárásokkal nekikezdeni a Kőbe zárt halál megtekintésének, bár azon a fronton egy hangyabögyörőnyivel talán jobb a helyzet. A rendező és forgatókönyv-író Gary J. Tunnicliffe korábban – és később is – első sorban sminkkel kapcsolatos speciális effektek terén jeleskedett (és tette ezt valóban sikeresen, megszámlálhatatlan nagy költségvetésű filmben), így a lény-design messze nem állt távol tőle és csapatától. Persze a szörnyeteg még így sem kifejezetten félelmetes, meg eléggé szerencsétlenül jár-kel, de az egyéb trükkfelvételekhez képest még így is egészen más színvonalat képvisel. Ami érdekes és a rengeteg B-Zs kategóriás dörgedelmet alapul véve kevéssé számít rá az ember, hogy a színészek, illetve a színészi játék egészen összeszedett. Jó persze, a karakterek legjobb esetben is kétdimenziósak, a dialógusokat sem Shakespeare szonettjei ihlették, de mégsem fog el az az érzés a színészek játékát figyelve, hogy most én tulajdonképpen egy pornófilmet nézek, amiben fájdalmasan keveset dugnak.

Annak idején a Kőbe zárt halál VHS-en volt meg, persze tévéből felvéve, ahogy az abban az időben ment (akkor még nem szakították meg a reklámokat film-blokkokkal, mint manapság). És éppen ez a retro hangulat az, ami ha sokat nem is javít az azóta rendesen megkopott összképen, azért csak árnyal rajta valamicskét. Gondoljunk csak bele, hogyan képzelték el 1996-ban a film nem túl szárnyaló képzeletű alkotói 2019-et, ami – nem akarok vészmadárkodni, de – már lassan a nyakunkon van. Az űrutazás már egyáltalán nem számít a kiváltságosok szórakozásának, hiszen az aszteroida-bányászat fejlett üzletág, sokan abból élnek. Az idegen civilizációk léte/nem léte sem számít fontos kérdésnek, hisz hőseink haláli nyugalommal lépnek át a földönkívüli humanoidok és a szörnyeteg csontjain és kezdik el lefeszegetni a platinából öntött pecséteket a feltárt kamra faláról, majd hagyják a leleteket az enyészetnek. Mindezek közben a Battle-Scarz című körülbelül a ’96-os színvonalnak éppen megfelelő grafikájú számítógépes játékot még egyetlen (!) 1.44-es kislemezről töltik be, a controller erősen emlékeztet a Nintendo hírhedt Power Glove-jára a rock & roll pedig minidisc-ről szól. Egyszerűen imádnivaló!

A csalóka emlékek dacára ki kell jelenteni, hogy a Kőbe zárt halál felett erősen eljárt az idő és bár valószínűleg már a saját korában is szemet szúrhatott volna a speciális effektek gyatra színvonala vagy a történet nem túl meggyőző volta, azért bizonyos fokig meg tudom érteni az akkori önmagamat. Kölyökként még nem volt túl sok összehasonlítási alapom – valószínűleg az Alien filmekkel is csupán futólag akadhattam össze korábban -, így a koncepció nyilvánvalóan bizgette a fantáziámat. Mai fejjel persze már csak jót mulatok az ügyetlen megoldásokon és csupán a film retro feeling-je képes megfogni valamelyest, de nézzük a dolog jó oldalát. Rendszeres – és a CineGore virtuális hasábjain gyakran olvasható – fanyalgásom ellenére bizony el vagyok kényeztetve. A Kőbe zárt halál pedig csupán életem azon részébe repít vissza gondolatban, amikor még az ilyen B filmek is legalább annyira szórakoztattak, mint a mai legjobban sikerült alkotások. Jó néha emlékezni arra, milyen naivak is voltunk egykoron.

Értékelés: 5/10

Gabblack