Az idei év során sikerült amúgy sem túl fényes elmaradásaimat sorozatok terén már-már katasztrofálisra halmoznom. Korábban szezonról-szezonra követett alapművekkel maradtam le, régóta várt premierek suhantak el úgy, hogy csak utólag pótoltam néhány részüket. Egy jelentős kivétel volt, amelyből eszem ágában sem volt engedni: a creepypastákat feldolgozó Channel Zero második évada.

 

A Channel Zero ugyanis egyike a legrelevánsabb jelenlegi horrorsorozatoknak. A készítők az interneten keringő creepypasta történetek közül szemezgetnek népszerű, sok potenciállal kecsegtető kiindulási anyagot, majd a választottat egy hatrészes évaddá gyúrják. Ráadásul nem csak a koncepció volt jó, hanem a megvalósítás is. A Candle Cove történetét feldolgozó első évad 2016 egyik legjobb, legegyedibb sorozata volt számomra.

Kisvárosi tudatalatti

A második évad az általam nemrég magyarra fordított NoEnd House (VégeNincs ház) pastát veszi alapul – természetesen igen nagy alkotói szabadsággal. Főhősünk, Margot egy éve veszítette el édesapját. A tragédiát követően magába zuhant, megszakította tanulmányait, szinte ki sem mozdul otthonról. Egyik barátnője, Jules, váratlanul megkeresi és elhívja egy duplarandira – ami ugyan nem a tervek szerint alakul, ám végül két fiú kíséretében eljutnak a VégeNincs Házhoz.

Az épület egy városról-városra vándorló alternatív kísértetház, mely sokak szerint a világ legfelkavaróbb és legrémisztőbb élményeit tartogatja. Ez az ígéret pedig be is igazolódik. A különböző szobák mindegyikük számára legmélyebb, legelfojtottabb félelmeiket mutatják meg. Majd kijutnak az épületből – vagy legalábbis úgy tűnik. A város, amelybe visszatérnek ugyanis olyan, mintha egy szürreális, torz játék lenne a valóságon. A korábbi életük egy másolata, amelyben testet öltenek a VégeNincs Ház szobáiban megtapasztalt elnyomott érzések, emlékek, félelmek.

Az egyik fiú, J.D. a házához érve szembetalálja magát saját másolatával, aki sokkal magabiztosabb, férfiasabb nála. Margot azzal szembesül, hogy anyja nyom nélkül eltűnt, apja azonban látszólag sértetlenül életben van. Jules pedig egyre erősebb nyomokat fedez fel arra, hogy talán valójában sosem jutottak ki – a hely ahová jutottak, még mindig a VégeNincs Ház egyik szobája. Az épületben pedig nem csak az életük, de az identitásuk, az elméjük és az emlékeik is veszélyben forognak a házban lakozó misztikus erők miatt.

Saját fejedbe zárva

A készítők tulajdonképpen kiválasztották az eredeti creepypasta legérdekesebb motívumát – a rettegett hetedik szobát. Egy komplett mini-valóságot, amelyben a házba lépők legborzasztóbb félelmei öltöttek testet. De még ezen az ötleten is csavartak. A sorozatbeli VégeNincs Ház nem egyszerűen a félelmeivel szembesíti a belépőket, sokkal inkább parazitaként élőskődik rajtuk. Az érzéseik, az emlékeik kellenek neki, amelyből fenntarthatja magát, és a belsejében létező groteszk kis világot. Ez pedig egy sokkal drámaiabb, nyomasztóbb hangulatot kölcsönöz az új évadnak, mint amire a tavalyi alapján számítottam.

És mindezt csak erősíti, hogy a készítők zseniálisan aknázták ki a lehetőségeket. Egy viszonylag kicsi szereplőgárdát használnak végig, melynek minden karakterével könnyű azonosulni. A színészek fantasztikusan teljesítenek, fényévekkel jobban, mint amit valaha elvártam volna egy SyFy csatornás szériától. Külön dicséretet érdemel a Margotot alakító Amy Forsyth, és az apját játszó John Carroll Lynch, aki az AHS Twisty-je után egy újabb szenzációs, tragikus horrorkarakterrel ajándékozta meg a sorozatrajongókat.

A Channel Zero második évada nem pusztán hátborzongató, sokkal inkább lehangoló, kiégett lélektani mélyrepülés. Nem csak a ház mászik a szereplők bőre alá, az atmoszféraépítés a néha betegesen viselkedő, szinte folyamatos ismétlésben élő kisvárosi alakokkal, a ház néha szánalmasan emberi, máskor túlvilági és fenyegető teremtményeivel, a minimalista zenékkel és hangokkal csodálatosan működik. Egy komplett kertváros a helyszín – mégis folyamatos a bezártság érzése. Hiába veszik körül szereplőinket más emberek is, végig kívülállóknak, idegennek, magányosnak tűnnek, ahogy lépten-nyomon saját lelkük legsötétebb bugyraiba botlanak.

Könnyfakasztó kiégés

A tálalást pedig csak megkoronázza, hogy a készítők, köztük a Gyerekjáték szériát is jegyző Don Mancini, aki felügyelő producerként és íróként is segédkezett már az előző évadban is, tökéletesen művelik a horror műfaját. Pont annyi magyarázatot adnak, amennyi feltétlenül szükséges, de még az évad végén sem derül fény minden titokra. Van bőven gore, a kannibalizmustól a különböző csonkításokig – ám szinte csak akkor és úgy adagolják, amikor az a legszükségesebb és legfelkavaróbb.

Hibákat pedig őszintén szólva, még hosszasabb gondolkodás és több részlet újranézése után sem találok. A színészi gárda a maximumot nyújtja, a rendezői és operatőri munka szinte hibátlan, a történet tempója, a nyomasztó és katartikus pillanatok adagolása, a lezárás mind tökéletesek. Nem biztos, hogy mindenki egyformán élvezni fogja a Channel Zero második évadát – sokkal keményebb pszichológiai, lelki horror, mint amit bármelyik másik jelenleg futó sorozat nyújt. Ám azok számára, akik értékelik ezeket a jegyeket, az idei év talán legkiválóbb sorozata, mely sokkal több figyelmet érdemelne, mint amennyit tapasztalataim szerint kapott (főleg annak fényében, hogy a teljes szezon alig négy óra alatt végigbingelhető). A harmadik évad pedig hivatalosan is 2018 legjobban várt sorozata lett számomra.

Értékelés: 10/10

Zoo_Lee