Minden fejben dől el – hallhatjuk szinte bárhonnan az unalomig elcsépelt közhelyet. A mára klisévé vált kijelentés azonban sok esetben igaznak bizonyul, hiszen jelen korunk legmodernebb tudományos felszereléseivel és rohamtempóban gyarapodó ismeretanyagaival is csupán a felszínt kapargatjuk agyunk működésmechanizmusát illetően. Legérdekesebb és egyben legtitokzatosabb szervünk tevékenysége szolgált alapul Travis Milloy idén bemutatott művének, az Infinity Chambernek.

Főhősünk, Frank Lerner egy különös börtöncellában tér magához. Fogalma nincs arról, milyen módon, és pláne miért került az ultramodern berendezéssel felszerelt helységbe, ahol egyetlen társasága egy Howard névre keresztelt mesterséges intelligencia. Frank rövidesen rádöbben arra, hogy cseppet sem lesz egyszerű dolga, ha az őrjítő magányt és elszigeteltséget tartogató cella vasmarkából szabadulni akar: valamilyen módon ugyanis ki kell játszani egy olyan őrszemet, aki mindig figyel, és minden lépését szemmel tartja.

Nehéz az Infinity Chamberről (eredeti címén Somnio) bármiféle spoilerezés nélkül írni. A rövid ismertetőt elolvasva ugyanis könnyen azt gondolhatjuk, hogy a film javarésze a főhős agyafúrt ténykedését fogja bemutatni, amely során MacGyver módjára fogpiszkálókból taktikai atomfegyvert farigcsálva próbál átjutni az egyre nehezedő akadályokon. Azonban – szerencsére – ebben az esetben szó sincs ilyen jellegű megközelítésről. Az Infinity Chamber egy igencsak komplex cselekményszállal rendelkezik, ahol a nézőnek minden apróságra oda kell figyelnie, ha nem akar értetlenül meredni a képernyőre tíz perccel később.

A készítők alapkoncepciója ugyanis az elme, a tudat és a tudattalan számos ismeretlen elemet tartalmazó mélységeire épül, alaposan kihasználva az ebben rejlő lehetőségeket. A popularitást kockára téve túlléptek a life coach-ok és a pszichológusok által az átlagemberre zúdított parasztvakításon, létrehozva egy meglehetősen csavaros sztorivonalat. Ez a fajta megközelítés teszi nehéz filmmé az Infinity Chambert, és ennek köszönhetően válik üde színfolttá az idei palettán. Kétségtelen, hogy találunk innen-onnan átemelt, feldolgozott elemeket a cselekményben, és a felhasznált megjelenítési módokban, azonban a film távol áll a fércműtől, egyszerűen a rendező okosan használt fel már bevált elemeket.

Az Infinity Chamber cseppet sem nevezhető könnyen emészthető darabnak, ennek ellenére szórakoztató, és elgondolkodtató egyben, a záró képsorokért – ami külön értelmezési koncepciót nyújt nem csupán a befejezést, de az egész cselekményt illetően – pedig külön pluszpont jár. Nehéz film, de megéri nekiülni.

Értékelés: 8,5/10

(Absvrd)