Ha azt hiszed, hogy az “emberek-helyeken-beszélgetnek” típusú dramaturgiából építkező filmek/sorozatok nem lehetnek izgalmasak, akkor (szégyelld magad és nézzél rendes filmeket) ez a sorozat meg fog lepni. A Netflixen futó Mindhunter John E. Douglas azonos című 1995-ös dokumentumkönyvén alapszik, és teljesen új felfogással közelít a bűnügyi dráma zsáneréhez.

 

1977-ben járunk: az emberi jogi mozgalmak társadalmi vívmányai már csak a legvaskalaposabb intézményekbe, például a fegyveres erőkhöz nem jutottak el; a pszichológiát egyre kevésbé tekintik elméleti játéknak, és egyre inkább gyakorlati tudománynak. Ugyanakkor ez az amerikai bűnüldözés legsötétebb évtizede is, sem előtte, sem utána soha annyi sorozatgyilkosságot nem követtek el az államokban, mint a hetvenes években.

Ebbe a közegbe érkezik a fiatal FBI-ügynök Holden Ford (Jonathan Groff; Frozen igen, Frozen), aki azzal a radikális ötlettel áll elő, hogy pszichológiai módszerekkel próbálják kategorizálni a súlyos bűncselekmények elkövetőit, ezzel egy olyan osztályozási rendszert kialakítva, ami segíthet felderíteni, vagy akár megelőzni a hasonló eseteket. Magyarul feltalálja bűnügyi profilalkotást.

A gondolat természetesen nem arat osztatlan sikert a testületben, hiszen a legtöbben nem értik, milyen előny származhat abból, ha parttalanul beszélgetnek a “folytatásos gyilkosoknak” nevezett elítéltekkel. Ekkor ugyanis nem hogy a profilozás tudománya nem volt sehol, de még a “sorozatgyilkos” kifejezést sem ismerte a kriminológia. A Mindhunter fő történetszálát ez a küzdelem adja, ahogyan Ford és Bill Tench (Holt McCallany), túsztárgyaló, valamint Wendy Carr (Anna Torv), pszichológiaprofesszor az intézményi ellenszél ellenére, egy szűk pincében kezdi meg a mára elismert tudománynak számító profilozói munkát.

Az igazi feszültséget azonban nem ez hozza, hanem a sorozatgyilkosokkal készített interjúk. A Mindhunter karakterei, a dokumentarista jellegből adódóan, mind valódi gyilkosok, úgy mint Jerry Brudos vagy Richard Speck, a leghangsúlyosabb viszont a Cameron Britton által játszott Edmund Kemper. Ezekben a dialógusokban nem csak az a részletesség a hátborzongató, amivel elmesélik a gyilkosságaikat, és a gondolataikat, hanem hogy tudjuk, hogy amikről beszélnek, azok valóban megtörténtek. Hogy amikor Britton zseniális alakítással elmeséli, hogyan gyalázta meg a saját anyja levágott fejét, azt néhány évtizeddel ezelőtt az igazi Edmund Kemper valóban megtette. Pontosan ezt vártuk a legendás Hetedik alkotójától, David Finchertől, aki a tízből négy epizódot rendezett.

A másik oldalon pedig ott vannak az FBI-ügynökök és a pszichológus, akiknek meg kellene próbálnia megérteni a sorozatgyilkosokat. Olyan embereket, akiknek a gondolkodása betegesen eltér a normálistól; olyan tetteket, amiket nem lehet ép elmével felfogni; olyan motivációkat, amiknek csak a saját eltorzult világukban van értelmük. Aki ebbe a mélységbe bámul, arra visszanéz a mélység: a karakterek egyébként sem túl nyugodt belső világa és magánélete is megsínyli a dolgot. A magánéleti szál a legkevésbé hangsúlyos, és a legkevésbé kidolgozott. Emiatt mégsem volt hiányérzetem, a történet így is kerek egész; nem is vagyok biztos benne, hogy ez a sorozat elbírt volna még ennél is több tartalmas drámát.

Ha ez, a munkájába szépen lassan beleőrülő, sorozatgyilkosokkal szokatlanul mély kapcsolatot kialakító FBI-ügynök karaktere ismerős valahonnan, az nem véletlen. Thomas Harris ugyanis a Hannibal-trilógia több szereplőjét is az alapján az önéletrajzi elemektől sem mentes könyv alapján alkotta meg, ami a Mindhunter sorozatnak az alapja. A Hannibal sorozat beli Will Graham agyhártyagyulladását például John E. Douglas hasonló betegségéről mintázták, és valószínűleg ez köszön vissza a Mindhunter utolsó jelenetében Holden Ford betegségében is.

Hiba lenne azonban egymáshoz mérni a két sorozatot, hiszen teljesen eltérő zsánerben, teljesen különböző megközelítésben szólnak ugyan arról a témáról. A Hannibal mesteri fokra vitte a művészi vérengzést, az arthouse kannibalizmust — míg a Mindhunter olyannyira dokumentarista, szellemi szinten játszódó alkotás, hogy jóformán egy csepp vért sem látunk benne, pisztoly is csak egyszer dörren el. Különösen érdekes, már-már posztmodernnek nevezhető elem, hogy a sorozatban nincsen klasszikus értelemben vett antagonista, nincs egy “főgonosz” karakter. Hiába veszik körül a főszereplőket valódi emberi szörnyek, ők nem legyőzendő akadályként vannak jelen a cselekményben, hanem tudományos érdeklődés, megszállottság (ad absurdum rajongás) tárgyaként. És ez a megszállottság az, ami ellen a főszereplőink küzdenek, nehogy a szörnyekkel harcolva maguk is szörnyé váljanak.

(Spoiler: eléggé vesztésre állnak.)

Végül pedig, amiért nem lehet nem imádni ez a sorozatot, az az, ahogy a kiszólásokkal, mellékes párbeszédekkel, elejtett félszavakkal, utalásokkal, és lezárást nem kapó jelenetekkel kiszolgálják a sorozatgyilkosok rajongóit. Ahogy Charles Mansont említik (bár ő szigorúan véve nem sorozatgyilkos, kriminológiai szempontból mégis érdekes), ahogy Richard Speck megöli a madarát, ahogy Cameron Britton ugyan azokat a szófordulatokat használja, mint Edmund Kemper a valós interjúkban, ahogy az egyelőre meg nem nevezett sorozatgyilkos ruháján feltűnik az ADT logó, vagy ahogy a megkötözött nők rajzait mutatja a kamera, az az erre fogékonyakból hasonló reakciót fog kiváltani, mint egy hardcore Marvel-fanból egy jól eltalált mitológia-gag.

Talán nem teljesen helyénvaló rajongásról beszélni ebben a kontextusban, hiszen mégis csak mentálisan sérült emberekről van szó, akik megszámlálhatatlan halálesetért felelősek. Itt a szerkesztőségben mi is elgondolkoztunk, hogy hol van az érdeklődésnek az a határa, ahonnan még komolyabb sérülés nélkül visszafordulhatunk — de attól félek, azt már rég elhagytuk.

 

Értékelés: 10/10

Annie