Ania Ahlborn a Vértestvérek című nagyszerű regényével bebizonyította, hogy fiatal írónőként igenis keresni valója van a horror műfajban. Mind a világsajtó, mind jómagam és a hazai olvasó is tábor elismerően vélekedik a hölgyemény munkásságáról, és mondhatni tűkön ülve várta legújabb művét. Az Agave kiadónak köszönhetően a magyar a rajongóknak nem kellett sokat várniuk, hisz már itt is van Ahlborn legfrissebb kötete, amire nagy elvárásokkal vetettem rá maga. De, meg tudta-e ugrani azt a bizonyos magas lécet? Nos ezt alant olvashatjátok!

 

A tizenkét éves Jude Brightont három napja keresi a rendőrség és a helyi Deer Valley lakosokból verbuválódott csapat, de mindhiába. Unokatestvére Stevie szörnyen aggódik az erdőben eltűnt legjobb barátjáért, és nem hisz a környező lakosok rosszindulatú pletykáiban, miszerint Jude elszökött otthonról. Stevie saját nyomozásba kezd barátja után, mely során előkerül egy régi történet, ami egy bizonyos Max Larsen nevezetű kisfiúról szól, aki szintén a helyi erdőben tűnt el, és napokkal később darabokban találtak rá. Stevie-nek és nem csak az tűnik fel neki, hogy a városban feltűnően sok a kóbor állat, plusz gyakorlatilag nincsenek háziállatok, hanem az is, hogy valami szörnyűséget rejt az őket körülölelő rengeteg…

A regény alap története egy nagyon izgalmas cselekményt vetít előre az olvasóknak. Adott egy apró város, egy nagy erdő, furcsán viselkedő állatok, és egy rejtélyes nyomozás. Az alapok sziklaszilárdan állnak ahhoz, hogy egy újabb nagyszerű Alhborn sztorit éljünk át, mindezt egy nagyszerű borítóval megáldott könyvben. Kár, hogy nem így történt!

No de nem kezdek egyből sopánkodással, jöjjenek először a könyv erősségei, hogy ezekből mindenki erőt meríthessen a csúnya fekete leveshez. A Vértestvérek talán legnagyobb erőssége a karakterek-, a lelki terror valamint az abból adódó szorongások élethű ábrázolása volt. Nincs ez itt sem másként. Stevie egy mentális betegséggel küszködő, kicsit visszahúzódó fiú, elcseszett családi hátérrel. A gyerek nemcsak hallucinációkkal, de beszédhibával is küzd, amik nagyszerűen köszönnek vissza a sorokból. Nem csak Stevie önmagát is idegesítő beszédzavarát fogja átérezni az olvasó, hanem az őt belülről szinte szétfeszítő lelki problémákat is szinte magáiként éli majd meg. Az írónő ismét bebizonyította, hogy nagyszerű érzékkel képes ábrázolni az emberi lélek és elme gyötrelmeit, és tud ezáltal élő lélegző karaktereket alkotni. Még a mellék szereplők csekélyke megjelenésük ellenére is abszolút rendben voltak, senkit sem éreztem töltelék karakternek, mindenki a helyén volt, még ha nem is voltak sokrétűek, de a szerepüknek megfelelő jellemet rendre hozták. Ezek mellett Ahlborn ismét képes volt egy jól eltalált atmoszférát alkotni regényéhez. A sejtelmes erdő, a rejtélyes nyomozás jól megalapozza az ember kedvét a könyvhöz az első pár fejezet alatt. Aztán huss… az egész el is veszik…

Na és kb. ennyi is volt a pozitívum, lássuk mi az ami nem klappol. Kezdjük először a cselekménnyel, amely tele van üresjáratokkal, és az egész úgy általánosságban egy helyben topog, apró lépéseket téve meg olykor. Az imént említett nagyszerű atmoszférát a mű negyedénél úgy ahogy van kukázta Ahlborn, és átvette a helyét a nagy semmi, amit elvileg Stevie különféle érzelmekkel való viaskodásának kellett volna megtöltenie, ami hát ez igencsak unalmasra sikeredett. Kicsit olyan érzésem volt, hogy az írónő nem nagyon tudta, hogy mit is kezdjen az alapszituációval, amit a cselekmény felénél próbált feléleszteni, színesebbé tenni, felemás sikerrel. Miért is emel ki, regény felezőpontját? Nos mivel itt konkrétan az eddig háttérben lengő misztikumot ami még fent tudta tartani az olvasó érdeklődését, úgy ahogy van agyonlövi Alhborn. Majd folytatja tovább különféle lelki válságok bemutatásával, amit továbbra is tökéletesen ábrázol, de ez édes kevés. Sehol sincs a Vértestvérek izgalma, fordulatai, elborult jelenetei. Amit pedig igazán nem értek, hogy ráadásul számtalan lehetősége lett volna igazán velős, horrorisztikus jelenetekhez, amik közül alig kaptunk párat, és amit kaptunk is az is elég karcsú lett. Ezek után a regény vége még úgy ahogy próbálja menteni a menthetőt, mert az tényleg izgalmas és borzongató lett, de gyakorlatilag értelmes lezárást így sem kapunk. S ezt az egészet azért nem értem, mert nem ez az első műve az írónőnek, és egy olyan könyv, mint a Vértestvérek után szinte felfoghatatlan, hogy tudott egy ekkora ziccer kihagyni, mint ami az És bebújt az ördögben rejlett. Miért kaptunk egy ütős regény helyett, egy közepes iparos munkát? Kár érte! 🙁

Ania Ahlborn újból bizonyította, hogy nagyszerűen képes lavírozni az emberei elme és lélek bugyraiban. Újfent élő lélegző karaktereket kapunk, jó alapsztorit, eltalált atmoszférával, rejtéllyel, misztikummal. Kár, hogy az üresjáratokkal teli, tesze-tosza cselekménnyel, felemás lezárással nem igazán tudott a feladathoz felnőni az írónő. A Vértestvérek túl magasra tette azt a bizonyos képzeletbeli lécet, amit sajnos az És bebújt az ördög nem tudott se átugrani, se megrezegtetni.

Értékelés: 6/10

wooltur

A könyvért köszönet az Agave kiadónak, kiknek oldaláról most -25% kedvezménnyel megrendelhetitek Ania Alhborn legújabb művét.