Miután már úgyis értekeztem az egyik kedvenc gore horroromról, az Ichi the Killerről, gondoltam, utánanézek a kapcsolódó műveknek, melyek az előzményeket mesélik el. Az első egy animációs filmecske, amely Ichi gyermekkorát meséli el nekünk, a folytatás pedig egy 2003-as direct-to-video alkotás, amely a srác ébredését mutatja be, avagy hogyan kezdődtek a gyilkos ösztönök ebben a kis visszahúzódó, csendes fiúkában. Nos, ha véletlenül még sosem hallottatok ezekről a filmekről, akkor elárulom, azért, mert nem könnyű rájuk találni. Én viszont dacoltam a lehetetlennel és beszámolok nektek az élményeimről.

Ichi the Killer – Episode 0 (2002)

Az Ichi the Killer mangája az animátorokat is megihlette, és Takashi Miike filmje után egy évvel elkészítették az Episode 0-át. A negyvenöt perces OVA nem tartozik az animék büszkeségei közé, de azért tettem vele egy próbát, hátha érdemes megnézni

Shiroichit mindig is piszkálták a suliban, állandó céltáblája volt a bántásoknak, veréseknek és a verbális abúzusnak. Mivel állandóan csak bocsánatokat kért ezekért, így ezek egyre csak halmozódtak, mert aki nem védekezik, azzal szívesen szívóznak a gyengék is. Ezt ugye az Elfen Lied-ből is tudjuk már. Ichi úgy dönt, hogy a felesleges energiáit és tudását a karatéba öli, de a basztatások mindenhol folytatódnak, senki sem próbálja igazán megérteni vagy ténylegesen beszélgetni vele. Inkább arra koncentrálnak, hogy milyenek a jegyei, és milyen pletykákat mesél a kisöccse. Megismerjük a szüleit is, akik a BDSM egy formáját kedvelik, és a vékony falakon áthallatszódó hangokat a fiú nem tudja hová tenni, csupán annyit fog fel belőle, hogy az erőszak a szex velejárója. Talán ezért is izgul fel folyton, ha kínzással, boncolással, vérrel vagy éppen halállal találkozik. Természetesen egy hatéves pszichés kapacitásával nem igazán tudja hova tenni ezeket az érzéseit, és tombolnak a hormonok is, így szégyelli a gondolatait és vágyait. Ezért a magát barátnak kiadó osztálytársa könnyedén megvezeti őt, és minden további nélkül hagyja magát zsarolni.

De sejthetjük, hogy ez nem megy a végtelenségig, egyszer változni fognak a dolgok, az Ichi the Killer-ből már ismerjük a végkimenetelt, és ezúttal végre az igaz kezdeteket is tapasztalhatjuk.

Sajnos az anime képi megoldásai (Tsuneo Ninomiya – Blue Dragon, Ultraman) nem a legjobbak, ezt előre is tudtam, amikor belekezdtem, hogy megtekintsem. Ennél sokkal jobban kidolgozott filmbetétekkel is találkoztunk, bár a története nem annyira rossz. Ezerszer kreatívabb feldolgozást érdemelt volna a téma, így Shinji Ishihira (Fairy Tail) rendezését kihagyhatónak tartom.

Értékelés: 3,5/10

 

1-Ichi (2003)

Dai igazi bunyós, sosem hagyja magát és a legjobb utcai harcosok között tartják számon; ennek ellenére gyakran kihívják, ő meg szépen véresre veri a fejüket. Az egyik ilyen verekedése alatt észreveszi, hogy egy férfi vigyorgó arccal figyeli a tevékenységét. Ő pedig nem más, mint a már ismert Ichink. Azonban Dai nem nyugodhat, míg minden ellenfelét le nem zúzza, ezért folyton keresi a bajt, és nem csupán a legerősebbekkel hajlandó kiállni. Két kísérője persze folyamatosan az egoját fényezik, így nem is csoda, ha teljesen el van szállva magától. Elhatározza, hogy megkeresi a titokzatos nézőközönségét, hogy megmérkőzzön vele. Azonban amikor végül rátalál, teljesen meglepi, hogy a fiú gyámoltalan, félős, és egyáltalán nem védekezik akkor sem, amikor a szánalmas kis segédei ütögetni kezdik. Csalódik a látottakban, és faképnél hagyja a srácot, aki Shiroichi néven mutatkozik be nekik, és ráadásul ugyanabba a suliba járnak.

A probléma mégis az, hogy egyszerűen nem tudja kiverni a fejéből a nevető fiút, és el is árulja a két szerencsétlennek, hogy valójában úgy vette észre, az utóbbi időben minden egyes mérkőzését nézte Shiroichi, és folyton nevetett rajta. Nem csak idegesíti a dolog, de úgy érzi, gúnyt űzött belőle a srác a legutóbbi találkozókor is, hiszen arra sem volt hajlandó, hogy megverekedjen vele, de még csak védekezni sem akart.

Nem sejtheti, hogy Shiroichi mindig is az ugratások és a verbális abúzus céltáblája volt, hiszen gyámoltalan arcát mutatja a külvilág felé, sosem áll ki senkiért sem, még magát is hagyja megverni, ha éppen úgy alakulnak a dolgok. Az, hogy Ichi valójában csak visszafogja magát, mert tisztában van a saját gyilkos ösztöneivel, senkinek sem jut eszébe, ezért mernek packázni vele. Hiszen mindig is magánakvaló fiúcska volt, nem igazán van szüksége barátokra, úgy sem értené meg senki sem a furcsa, beteges érdeklődését. Persze a probléma akkor jelentkezik most is, amikor iskolás lányokat zaklat egy háromfős társaság, és Ichi éppen arra jár. Annak ellenére, hogy nem veszi fel a kesztyű, a közbeavatkozó Dai-t ismét perverz érdeklődéssel figyeli, hiszen az erőszak látványa és a vér fröcskölése erekciót okoz nála. A verekedős férfi ezért ismét faképnél hagyja, hiszen továbbra sem tud mit kezdeni Ichi viselkedésével.

Természetesen az 1-Ichi a gyilkos fiú eredeti előtörténetét hivatott bemutatni, nem pedig azt, amit Jijii etetett meg vele. Így nagyjából azt látjuk majd, amire számítani lehet, hogy mindig is a saját érzelmeivel és vágyaival, illetve ösztönével küzdő gyermek volt. Nem képes kontrollálni a haragját, ezért könnyedén kiborul, ha kihozzák a sodrából. A feszültség levezetést már ismerjük, hogy milyen lesz: kő kövön nem marad. Az előzményfilm sajnos nem túl kreatív, és nem igazán bevállalós. Ennek ellenére egy kellemes thriller, igencsak erőszakos, de jócskán alulmúlja Takashi Miike zseniális alkotását. Kíváncsiságból megtekinthető, de igazából a fő témája az, hogy mennyire meghurcolták a srácot, és ebből kicsit érthető az is, hogy a jövőben hogyan viselkedik majd. Ha nem ismernénk, hogy ez a valódi alaptermészete, még sajnálnánk is, illetve meg is szerethetnénk. De tisztában vagyunk vele, hogy egy pszichésen sérült gyilkos elméről van szó, aki nem csupán a körülmények áldozata, hanem szinte magának teremti meg ezeket a pillanatokat.

Az egyik tanulság nyilvánvalóan az, hogy attól, hogy valaki gyengébbnek tűnik, kisebb, esetleg hagyja magát, nem biztos, hogy épp bőrrel megúsznád ellene a párharcot. Hiszen a robbanékony ember az egyik legveszélyesebb természet, a visszahúzódó, manipulatív pszichopatákon túl. Viszont közös jellemzőjük az, hogy nem érdemes keménykedni velük, mert másképp működnek, mint az agresszív elmék. Érdemes tudni rólunk – ahogyan az ábra is mutatja – hogy nincsenek morális problémáik azzal, amikor végül ellenállnak vagy visszatámadnak. Nyilvánvalóan megütötted őket, ezzel feljogosítva érzik, hogy mindent bevessenek. Ne legyenek illúzióid, nincsenek tiltott fegyverek és módszerek. Ha mázlid vagy, csupán néhány töréssel és durvább zúzódással megúszod, ha nincs, akkor elveszted valamidet, legrosszabb esetben az életedet is. Kár volt kikezdeni vele.

De sosem szabad megfeledkezni a másik oldalról sem. Attól, hogy valamire képesek vagyunk, még nem muszáj megtennünk. A hatalom csupán akkor érdekes és izgalmas, ha van erőnk irányítani. Így meg kell tanulnunk az önkontroll mellett a saját haragunkat és érzéseinket megfelelőképpen fókuszálni. Néha ki kell engedni a gőzt, és jó az, ha felgyülemlik a feszültség bennünk, mert az ilyen robbanásokhoz vezethet. Lehet, hogy nem leszünk népszerűek, ha hangot adunk a nemtetszésünknek, mégis ez mozdítja előrébb általában az eseményeket, ahelyett, hogy véglegesen megrekesztené a társalgást, vagy akár egy kapcsolatot. A legjobb a reakciók adekvátak és az aktuális pillanatra, eseményre vonatkoznak, abból baj nem lehet – dehogynem, de ilyen az élet.

Értékelés: 4,5/10

Egyértelműen elmondható ezekről az alkotásokról, hogy nem szükséges a megtekintésük, pláne, ha Takashi Miike filmjét szerettétek. Ugyan a mangáról nem tudok nyilatkozni, de egyik mű előzmény sem ér fel az Ichi the Killer-hez, így kivételesen a nem-ajánlom-kategóriába sorolnám őket.

Smaragd Sárkány