Ha gore témában keresgélünk, akkor az Új Francia Extremitás irányzat kell, hogy elsőre eszünkbe jusson, melynek egyik kezdő lökését a Carne című alkotás adta meg. A legismertebb mégis a Mártírok, illetve a Magasfeszültség és A Betolakodó. A most kiválasztott film, a Dans ma peau viszont szintén igencsak különleges darab, és a toplistán tartják számon, ezért előkerestem nektek, hogy kiderítsem, mennyire merem ajánlani. Akinek fóbiái vannak az emberi testtel kapcsolatban, a tűkkel, a vágásokkal, illetve a vérrel hadilábon áll, vagy nem túl erős a gyomra, azt óva inteném a cikk elolvasásától is.

Esther (Marina de Van) egy átlagosnál kiemelkedőbb intelligenciájú nő, aki irodában dolgozik, szerződések megírásában segédkezik, Egyik nap baleset éri, de ebből nem sokat vesz észre, csak mikor az esti partin a fürdőszobába lépve azt tapasztalja, hogy vérzik a lába, fel van hasadva a nadrágja. Igyekszik eltusolni az ügyet, hogy ne szúrják ki, hogy mi történt vele, és csak a találkáról távozva tér be a sürgősségire. Ott fel is teszik neki a kérdést, hogy miért várt eddig, hiszen láthatóan elég csúnyán összeszabdalta a lábát, ráadásul a szalagok is sérülhettek. A nő azonban nem érti az egész problémát, úgy tűnik nem érzett és nem is érez fájdalmat. Csupán a vér zavarta, ezért jött el. Az öltéseket izgalommal teli érdeklődéssel fogadja, de úgy dönt, nem megy el plasztikai műtétre, hogy szépen hegesedjen a sebe. Inkább elkezdi felfedezni életének azon oldalát, hogy teste van, tehát nem csak egy érző, értelmes és dolgozó lény, hanem bizony hús és vér is.

Az esemény hatására nem csak kíváncsivá válik, hanem elindul benne egy folyamat, amitől megváltozik az élete. Valahogy szabadabb lesz és megnő az önbizalma is, így az egyszerű adatgyűjtő-fogalmazóból komoly projektek megtervezése és kivitelezése is a kezébe kerül, amikor előléptetik őt. Mindezt pedig annak tulajdonítja, hogy olyasmit tett meg, amit előtte sosem mert volna. Frusztráltságában ugyanis a munkahelyen kimerészkedett a raktárba, ahol levetkőzött, hogy megnézze a sérült végtagját, majd felhasította a saját bőrét a combján, hogy érezze, milyen is az igazi fájdalom. Csalódottsága, hogy nem képes átélni azt azonban kompenzálódott, hiszen új erőre kapott, bár ráeszmélt, hogy csupán egy gép a teste, amit a lelkét tárolja.

A Dans ma peau erről a témáról szól, hogy a belső üresség hogyan hathat ki a testünkre, és miként próbáljuk meg páni félelemmel teli izgalommal keresni, hogy hogyan érezhetünk újra. Illetve, ha nincs ilyen problémánk, hiányzik belőlünk ez az érzék, akkor mire lehetünk képesek, hol vannak a határaink. Egyfajta elidegenedésképről van szó, amikor robotként tekintünk magunkra, illetve egy darab húsként szemléljük saját testünket, amely egyszerre emlékeztet arra, hogy mennyire használhatóak, kihasználhatóak, hasznosak és haszontalanok vagyunk egyszerre, valamint sérülékenyek és halandók. Esther pedig ezt fedezi fel, erre esznél rá, és így lesz rabja egy új rögeszmének, kényszerképzetnek. Ahogy lassacskán elvonatkoztat attól, hogy a saját testéről van szó, és úgy tekint magára, mint hús-vér lényre, eszébe jut az ősi ösztön, hogy ezek mind a tápláléklánc részei. Átlép az egyszerű sztereotipián és pszichés jelenségen, hogy az által érzi, hogy é, hogy önmagát bántja, és olyasmit valósít meg, amely alapfelállásban tabu az emberi fajnál.

A Hannibal című sorozat foglalkozik azzal a témával is, hogy a hús az táplálék, és a gourmet étkezési forma egyik lehetősége az emberi test megkóstolása is. Ennek pedig legextrémebb verziója, önmagunk bekebelezése. Mert a legegyszerűbb formája annak, hogy ezt kipróbáljuk, és ne legyen illegális, az az, ha a saját húsunkat készítjük elő. Ennek persze számtalan hátulütője van, azon túl, hogy viszonylag lehetetlen a pszichés blokk miatt, ami alapjáraton megakadályoz bennünket ebben. Persze a Fűrész című filmből azért már tudjuk, hogy a sokk és a túlélési ösztön mire is képesek, de most más szemszögből szemléljük az eseményeket.

A Dans ma peau vizuális és pszichés tabukat döntöget, hiszen ezt a témát meglehetősen extrémen mutatja be. Mert a fontos pillanatok meglehetősen naturálisan és szövegmentesen vannak ábrázolva. Beleélhetjük magunkat Esther helyzetébe és elborzadva, vagy éppen izgalommal telve figyelhetjük a megelevenedő képsorokat, az elfojtott vágyakat és az extrém éhséget. Hogy mi az, ami hiányzik belőle, és mit szeretne megélni ezzel a rögeszmével, mi iránt sóvárog annyira, elég egyértelmű, hiszen ezzel kezdtem a mű elemzését. Az üresség, a magány az egyetlen, ami ide sorolhat valakit, hogy az ösztöneit tágítsa, hátha végre tapasztal olyasmit, amire mindennél jobban sóvárog.

Marina de Van rendező neve talán ismerősen csenghet, hiszen a Ne nézz vissza! című alkotását már bemutattuk nektek, illetve ő a főszereplője is a Dans ma peau-nak. Férjét pedig az a Laurent Lucas alakítja, akit a Raw-ban, a Calvaire-ben, valamint a Lemming-ben is láthattatok. A film atmoszférája iszonyatosan nyomasztó, a különleges táplálkozási szokás vizuális ábrázolásmódja erősen gyomorforgató, annak ellenére, hogy bizonyos határokat nem lép át. Viszont a tudat, hogy azt látjuk, amit szuggerál nekünk a bodyhorror és gore határmezsgyéjén egyensúlyozó film, elég ahhoz, hogy visszafojtott lélegzettek, és undorodva pillantsunk a képkockákra. Eléggé elgondolkodtató alkotásnak tartom, akárcsak a többi hasonló témájú francia vonulatot.

A Dans ma peau nem egyszerű alkotás, miként a Kínzó mindennapok sem. Sokan elborzadva, libabőrösen fogják végigkísérni az eseményeket, de nem szabad elfelednünk, hogy a lelki problémák testi kivetülései mellett azért a vágy is szerepet kap a műben. Tabukat feszegetni mindig is izgalmas volt, így szeretettel ajánlom olvasóink számára ezt a goret is.

Értékelés: 8/10

Smaragd Sárkány