Ha azért szeretitek a slasher-mozikat, mert a fegyverrel hadonászó maszkos gyilkos a fizikát meghazudtolóan előszeretettel tűnik fel lehetetlen módokon, és szinte szürreális szituációkban, akkor nyert ügyetek van, ugyanis az eddig jobbára csak maszkmesterként dolgozó Robert Green Hall által írt és rendezett horrorban ez végképp teljesül. Továbbá, ha bejön nektek, hogy mindeközben még egy valamirevaló normális történet sincs, és a szereplők teljesen logikátlan módon rohangálnak össze-vissza, akkor ezt a filmet bizony nektek találták ki!

A kezdő képsorokban láthatjuk, amint egy koporsóba zárt fiatal lány próbál menekülni egy Isten háta mögötti temetkezési vállalkozás egyik terméből, ám mielőtt onnan kiszabadíthatná a tulajdonos, valami marcona, fémarcú izé leszúrja. Szerencsére azonban nem kell sokat szaladnia az úton, mert felveszi egy Tucker nevű fazon, és – bár a felesége nem igazán örül neki – hazaviszi a zilált állapotban leledző túlélőt. Persze itt sem sokáig pihennek, mert feltűnik a gyilkos, és kicsinálja az asszonyt.

Két főszereplőnk ezután egy közeli háznál kér segítséget, hogy hívják a zsarukat, de nyilván onnan is lépniük kell, mert oda is utánuk jön a fémarcú jóakarójuk, méghozzá vissza a temetkezési vállalkozóhoz, aztán ott megint találkoznak vele, és újra elmenekülnek a…. mindegy hova, nem?!

Ha egy kicsit is élvezni szeretnénk ezt a költségek terén erősen lebutított (értsd: low-budget kategóriába hajló) slashert, akkor sajnos túl kell lendülnünk olyan agyzsibbasztó jeleneteken, mint amikor például a csajszikám tüzetesen áttanulmányozza a rendőrség USA-szerte univerzális 911-es számát a falra pillantva, hogy nehogy esetleg rosszat hívjon. Vagy addig távolodik a falon lévő készüléktől, amíg annak zsinórja el nem szakad, de még ugye akkor sem jön rá, hogy megszakadt a vonal, csak hallózik. És ekkor még csak az első negyedórában vagyunk, emberek! Komolyan mondom, ember legyen a talpán, aki kibírja az utána következő és kb. a film végéig folyamatosan előbukkanó bárgyúan amatőr és/vagy irritálóan logikátlan marhaságokat, minthogy bármely verdával rendelkező férfinek csak fél tank (vagy még kevesebb) üzemanyag van a kocsijában, amivel nem tudnak eljutni a városig, amikor viszont megszerzik a gyilkos kocsiját tele benzinnel, akkor sem mennek oda, hanem inkább eltemetik a hullákat. Nyilván ezt kell csinálni, amikor lemészárolják körülötted a fél vidéket, te csak nyugodtan temesd el a halottakat. Meg amikor az egyik helyről mennek a másikra, aztán a harmadikra, aztán vissza az elsőre, de nem mégsem, inkább menjünk a másodikra, vagy vissza? Vagy inkább a harmadikra kéne?! Olyan rohadt idegesítő WTF-momentumok ezek, hogy na.

De akkor beszéljünk kicsit másról. Intenzíven kapkodó vágások, esetleges remegések, néha belassítás – mind-mind annyira primitíven hatásvadász módszerek a szememben, hogy valami érzelmet vagy lelkiállapotot kicsiholjanak belőlünk, hogy elmondani nem tudom. Unalmas és kész. Mivel maga a történet jobbára egy nagy nulla, így kénytelenek vagyunk beérni a gyilkokkal. A krómálarcos rém figurája nem is lenne zavaró, sőt még az sem, hogy az egész filmben meg sem szólal, csak SMS-ben pötyög, de könyörgöm, miért kellett a vállára az a kurva kamera?! Annyira béna, te úristen! Döntő többségében hatalmas tőrével elkövetett arc-, és koponyaszaggató (egy-két esetben béltépő) manőverei egészen elfogadhatóak, de valamiért az egész miliő, amiben tálalva van, nekem gyanúsan emlékeimbe idézi a The Collector-t.

Összegezve tehát, ha helyén kezeljük – vagyis leszarunk minden normális elvárást, és csak a slasher külső jegyeit vesszük figyelembe -, akkor talán baromi jót szórakozhat a bennünk lévő látens trash-rajongó, akinek amúgy nem tűnik fel semmi extra a produkció kapcsán, mert csak zsigeri élvezetnek tekinti az egészen. Talán ez lehet a titka, ki tudja?!

Értékelés: 5/10

eyescream