A Csillagközi Invázió eredetijét Paul Verhoeven holland származású rendező hozta tető alá még 1997-ben (kereken 20 éve), Robert A. Heinlein híres-hírhedt regénye alapján. A több, mint százhúsz percnyi akcióorgiába oltott science-fiction és ezzel párhuzamosan a militarizmus már-már parodisztikus kifigurázása igazi klasszikus státuszba emelte Verhoeven filmjét, még ha a megvalósítás helyenként afféle szegény ember Aliens-ének, vagy Warhammer 40k-jének tűnhetett is a kritikusabb szemlélőknek. A folytatások sem maradhattak el: először egy animációs sorozat még az ezredforduló előtt, melyet két kizárólag videóra szánt élő szereplős direkt folytatás követett 2004-ben és 2008-ban. 2012-ben aztán a széria visszatért az animációs formátumhoz a Starship Troopers Invasion-nel. Most pedig 2017-et írunk, a Szövetségnek pedig újra Johnny Rico-ra van szüksége, hogy megállítsa a bogarak invázióját. Ezúttal a Marson.
A ’97-es Starship Troopers nálam azon kevés filmek közé tartozik, melyet mindig szívesen nézek újra, valahányszor összeakadok vele a tévében. Dacára annak, hogy Casper van Dien alakítása olyan amilyen, vagy hogy az egész filmről lerí, hogy jobbára stúdióbelsőben, relatíve olcsónak tűnő díszletek között forgatták (nem volt az, a project büdzséje a 100 millió dollárt is meghaladta), mégis van egy egyedi hangulata, mely képes beszippantani és még a hőn szeretett reklámblokkok ellenére sem ereszteni egészen az “agybogaras” nagy fináléig. Az időnként bejátszott – és ezúttal a film részét képező – parodisztikus propaganda reklámok pedig annyira egyértelművé teszik, hogy “mire gondolt a költő”, hogy számomra elképzelhetetlen, hogy magukra bármit is adó kritikusok fejében megfogant az a gondolat, hogy Verhoeven egy, a militarizmust dicsőítő filmet forgatott. Pedig ilyenek is akadtak annak idején szép számmal. Annak ellenére, hogy Verhoeven filmje derekas bukta volt, valamit mégis megérezhettek vele kapcsolatban a filmipar mecénásai, ugyanis alig két évvel később megjelent a Roughnecks: Starship Troopers Chronicles CGI animációs sorozat, mely aztán mindössze egy évadot kapott, rendes lezárás nélkül. A sorozat egyszerre merít Heinlein eredetijéből, valamint a Verhoeven féle adaptációból, bár ezek sok aspektusát – köztük a politikai, militáns vonalat – kihagyta.
Az első élőszereplős folytatásra egészen 2004-ig kellett várni, mely Csillagközi Invázió 2 – A Szövetség hőse címmel jelent meg a jobbára vizuális effektekben utazó Phil Tippett rendezésében. A második rész sem világábrázolásban, sem történetben nem emlékeztetett a ’97-es mozira, mégis egy élvezhető, kissé talán a Dologra vagy mondjuk a Testrablók támadására emlékeztető klausztrofób sztorival operáló alkotás kerekedett ki belőle. Ne higgyetek az IMDB-s 3.5-ös jelenlegi pontszámnak, ennél azért lényegesen többet ér ez a film. Sokat mondjuk nem tett hozzá a Starship Troopers univerzumhoz. 2008-ban aztán visszakanyarodtunk a gyökerekhez: az egyszerűen csak Csillagközi invázió 3 névre keresztelt harmadik rész (eredetiben a Marauder – martalóc alcímet biggyesztették még mellé) jóformán mindenben ugyanazt próbálja nyújtani, mint az eredeti, csak éppen mindenből egy kicsit kevesebb sikeredik. Casper van Dien visszatért Johnny Rico-ként, a rendezést pedig az első két rész forgatókönyv írója Edward Neumeier vállalta magára. Nem rossz film amúgy, csak éppen nyomába sem ér az eredetinek, még annak ellenére sem, hogy a szellemiségét és annak fő közvetítő eszközét – a propaganda bejátszásokat – ez a rész is alkalmazza, amúgy nagyon dicséretesen szerintem. 2012-ben aztán elérkezett az újabb animációs korszak: Shinji Aramaki – kinek neve vélhetően ismerősen csenghet az anime rajongók körében – rendezésében egy CGI anime született Starship Troopers Invasion címmel. Az alkotás akció részére nem igazán lehetett panasz, ahogy az animáció minőségére sem (bőven az elvárt felett teljesít mindkettő), de ami a történet részét illeti… Olyan nem nagyon volt. Mint ahogy a “lélek” is hiányzott a filmből, valahogy az volt az érzésem, hogy hiába hívják az admirálist Rico-nak, vagy hiába harcolnak ezek a power-armoros fickók rovarok ellen, hiába tűnik fel Carmen vagy Carl az első részből, ez mégis inkább tűnik egy japán animébe oltott Alien 4 koppintásnak, mint egy Starship Troopers résznek. Nem volt kifejezetten rossz, de nem szerettem bele.
Idén nyár végén aztán elérkezett az idő, hogy Shinji Aramaki kiköszörülje a csorbát: másodjára is lehetőséget kapott rá, hogy Starship Troopers filmet rendezzen, ezúttal Starship Troopers: Traitor of Mars címmel. A feliratokkal, eredeti nyelvvel hadilábon állókkal örömmel közölhetem, hogy az előző résszel ellentétben a Traitor of Mars rögtön megjelenéskor már magyar szinkronnal is elérhető, aminek persze megvannak a maga járulékos hátrányai is. Ilyen például a fordításban született cím: Csillagközi invázió: Mars invázió. Ahogy a művelt francia mondaná: “Come on!”. Nem elég, hogy a tisztelt fordítók ezek szerint nem értesültek a széria előző részének címéről (gyengébbek kedvéért Csillagközi Invázió: Invázió lenne lefordítva – még szerencse, hogy ez a ziccer kimaradt), de a Mars árulója alcím nem lett volna kézenfekvőbb és talán… kevésbé béna? Visszatérve az eredeti gondolathoz, Aramaki egy társrendezőt is kapott ezúttal Masaru Matsumoto személyében, aki eddig elsősorban CGI rendezőként és tervezőként csillogtatta meg tehetségét (Appleseed Alpha például). A történet megkomponálása visszaszállt Edward Neumeier-re és ez szerencsére meg is látszik a darabon, főként ha kontrasztba állítjuk az előző rész japán kollégák által papírra vetett forgatókönyvével. Casper van Dien is visszatért, ahogy Dinna Meyer is az első részből, bár ezúttal csupán hangjukat kölcsönözhették a róluk mintázott karaktereknek.
A történet fonalát nem sokkal a Starship Troopers: Invasion-ben látottak után vesszük fel, Rico admirális már csupán ezredesi rangban tengeti napjait – köszönhetően a legutóbbi tisztségében elkövetett nagyobbacska fiaskónak -, azt is ráadásul a Marson teszi, zöldfülűek kiképzőtisztjeként. Nem is akármilyen újoncokat próbál a háború mesterségére okítani: ilyen szedett-vedett, tehetségtelen bandát még nem hordott a Mars a hátán. A marsi kolónia a Föderációtól való elszakadást és ezzel együtt a háborúból való kilépést tervezi, ami nyilvánvalóan ellenérzéseket vált ki a Szövetséget irányító vezetésben, de legfőképpen a népszerűséget minden más fölé rendelő égi-marsallban, Amy Snapp-ben. Ezzel egy időben az égi-marsall nagyszabású támadást indít a Karanténzónába, elvonva ezzel az emberi erők nagy részét a Naprendszerből. Mit ad Isten, miközben a flotta java éppen a rovarok világát ostromolja, a Marsot ellepik az idegenek, és a nagy nehezen lakhatóvá tett bolygó lakosságát módszeresen mészárolni kezdik. Ki gondolná, hogy ez éppen kapóra jön Amy Snapp égi-marsallnak, aki valami fondorlatos terv folytán egyszerre kíván példát statuálni a Mars végzetével és a polgárok szimpátiáját elnyerni. Végső soron egyedül Rico ezredes és a feladatra messzemenőkig felkészületlen osztaga áll a rovarok inváziójának és a égi-marsall ördögi tervének megvalósulásának útjában.
Meg kell hagyni, a CGI animáció csodálatosan sikeredett és bár emlékezhetünk, hogy az Invasion esetén sem volt ezzel különösebb gond – leszámítva talán a helyenként kissé esetlen mozgás-ábrázolást – a Traitor of Mars messze felülmúlja elődjét ezen a téren. A karakterek és a sztori ezúttal kevésbé “japános”, az anime és amerikai-film klisék aránya ezúttal inkább az utóbbi felé tolódott el, ami engem – mint a klasszikus anime iránt kevésbé fogékony nézőt – pozitívan érint. Mint említettem, ezúttal kapunk egy faéknél valamivel komplexebb történetet is, meg utalásokat az eredeti filmre (visszatérő karakterek, propaganda-videók, ismerős beszólások) a végtermék mégsem az a “minden igényt kielégítő” Starship Troopers, amire a rajongók vágytak és vágynak a mai napig. A szövegkönyv valami félelmetesen erőltetettre sikeredett, a humorosnak szánt szituációk pedig hol teljesen infantilisnek hatnak, hol pedig szimplán nem viccesek. Ezt az egészet súlyosbítja, hogy a szinkron is sok kívánni valót hagyott maga után (kivételesen nem a magyar szinkronra gondolok itt, hanem az eredetire). Ehhez jön még hozzá, hogy a Starship Troopers: Traitor of Mars büszkélkedhet a filmtörténelem egyik legközhelyesebb főgonoszával a égi-marsall személyében. Most komolyan, ha visszaemlékszünk a Marauders-ben történtekre, nem kellett volna ezt a posztot már régen megszüntetni?
Alapvetően a Csillagközi invázió: Mars invázió hozza a papírformát: egy gyönyörűen kivitelezett, első sorban nyugati piacra szánt akció-sci-fi CGI-anime, mely egyértelműen a már meglévő rajongóbázist célozza. Azt kell mondjam, hogy helykitöltésnek jó – legalább is az előző próbálkozásnál sok helyen erősebbnek érzem -, de nem ez lesz az a Starship Troopers epizód, ami a ’97-es Verhoeven féle eredeti nyomdokaiba léphet. Mint nyilván sokaknak feltűnt, a remake-ek korát éljük, így az évtized elejétől fogva hallani pletykákat egy készülő Csillagközi invázió újrázásról, mind ez idáig látható eredmény nélkül. Mivel szerény véleményem szerint az eredeti – hibái ellenére is – úgy jó, ahogy van, én inkább egy igazi, hozzáértéssel és odafigyeléssel megírt, élő szereplős folytatásnak örülnék akár Rico-val, akár nélküle. Az univerzum adott, már csak tartalommal kéne feltölteni, 20 év után, újra.
Értékelés: 6/10
Gabblack
Be the first to comment on "Starship Troopers: Traitor of Mars (2017) (Csillagközi invázió: Mars invázió)"