A trilógia, amely a sci-fi műfaj egyik klasszikus történetét dolgozza fel, idén utolsó, harmadik felvonását prezentálta a nagyközönség számára. A záróakkordnak szánt Háború célkitűzése volt,  hogy helytálljon egy ezidáig egészen tetszetős filmszéria végső darabjaként. Lássuk, hogyan sikerült mindez!

Két év telt el azóta, hogy az Egyesült Államok hadereje – jobban mondva ami megmarad belőle – nyílt háborúba lépett a rohamosan fejlődő, és önállósodó majmok frakciójával. A tisztánlátás végett, kiegészítésképp: a trilógia első részében látott eseményektől mintegy tizenöt esztendőre járunk. A majmok vezetője továbbra is Caesar, aki a maga eszközeivel és módszereivel minden áron próbálja megvédeni saját népét az egyre agresszívebben előrenyomuló emberektől. Utóbbi fél sikeresen maga mellé állította a korábban Caesar ellen forduló majmokat – akik egyébként részt vettek ez előző részben bemutatott sikertelen puccskísérletben, a majmok urának legfőbb feladata pedig, hogy valamilyen módon kiutat találjon a fajának puszta létét fenyegető helyzetből.

Már korábbi cikkeinkben is írtam, hogy a Rupert Wyatt által rendezett első és a Matt Reeves által rendezett második rész közt is érezhető volt a különbség, aminek köszönhetően a minőséget mérő képzeletbeli mérleg nyelve előbbi felé billent. Az első rész mind a tartalomban, a mondanivalóban és a megjelenítési formákban jóval szofisztikáltabb elemekkel operált, aminek hála sikerült egy igazán realistának mondható sci-fit létrehozni. Ezzel szemben a második fejezetnél elindult egy olyan folyamat, aminek talán egyfajta kicsúcsosodását láthatjuk a befejező epizódnál. A  szintén Matt Reeves által rendezett Háborúban a két frakció közti ellentét zenitje a két fél vezetői közt testesül meg. Az öntudatra ébredt Caesar ellenpólusa egy Ezredes (nahát!) becenévre hallgató főgonosz, akit a lehető legprimitívebb módon sikerült megjeleníteni.

Az Ezredes egyfajta keveréke egy kilencvenes évekbeli akciófilm antihősének, és egy olyan karakternek, aminek rémképével a limitáltabb realitásérzékkel rendelkező nézőket riogatják olyan filmekben, mint például a gyalázatosra sikerült Purge 3. Bizony, itt is elindul az aktuálpolitikai(nak szánt) propagandahenger a lehető leggagyibb módon. Az Ezredes pengével borotválja fényesre kobakját rezidenciájának erkélyén, miközben a vérre szomjazó, zömében fehér férfiak dühös csatakiáltásokkal hergelik őt és egymást. Az Ezredes – akin még sötétben is napszemüveg van (itt már tényleg volt egy Walker, a texasi kopó – utánérzésem) legfőbb terve – a mészárláson kívül persze – egy nagy fal építése, amellyel megvédheti a saját kénye-kedve szerint igazgatott területet – igen, igen értjük a célzást..:)

Sajnálatos módon semmi sem maradt abból a hangulatból, amit a Majmok Bolygója első, 2011-es részében kaptunk, nyoma sincs az érdekes gondolatmeneteknek, helyette megtudjuk, hogy nem minden ember gonosz, de aki az, az gyaníthatóan tar kopasz, és/vagy katona; megtudjuk, hogy az öntudatra ébredt majmok közt is vannak rosszak, jók, bátrak és gyávák egyaránt, mindehhez még kapunk némi giccses ábrázolásmódot, ha a jóból nem volna elég. Őszintén szólva, nagyon sajnálom, hogy ennyire sikerült elsilányítani az egyébként rengeteg potenciállal, és mondanivalóval rendelkező történetet, és hogy ekkora minőségbeli romlást sikerült produkálni az első részhez képest. A vizuális effektek és a CGI természetesen kiválóan szuperálnak, erre valóban nem lehet panasz, de mindez édeskevés egy korábban ilyen magasra helyezett mérce esetén.

Értékelés: 4,5/10

(Absvrd)