Sorozatunk eddigi részeiben jórészt egzotikus kivégzési és kínzási módszereket vonultattunk fel, ám koránt se higgyük azt, hogy az úgymond szokványos, jól ismertnek tartott módszerek alaposabb megismerése nem képes újdonsággal szolgálni az átlagember számára. Amikor elkezdtem anyagot gyűjteni a most következő akasztásos fejezethez, magam is meglepődtem, valójában milyen keveset is konyítok a témához. Ahogy a legtöbb “szokványos” kivégzési módszer esetében is, az akasztás témaköréhez is számos féligazságon alapuló legenda nőtt hozzá az idők folyamán. A most következő néhány bekezdésben ezen hitek, tévhitek terén is igyekszem majd némi rendet teremteni.
Az akasztásról – mint kivégzési eljárásról – az ókor óta léteznek írásos emlékek, jól lehet általánosan elterjedtté csupán a középkorban vált. Ha azt vesszük, legfőbb kivégzési módszerré logikusan rendkívül kis anyagköltsége tette, valamint az a tény, hogy jóformán semmiféle speciális előkészületet nem igényel. Az akasztásos módszer során az elítéltet mindössze fel kell lógatni – jobbára a nyakánál fogva, bár más megoldások is léteznek – egy kötél vagy zsinór segítségével valami nálánál magasabb pontra és megvárni, míg az illető saját testsúlya, illetve a nyakára tekeredő kötél bevégzi a dolgát. A legtöbb kivégzési módszer esetében az elítélt jobb létre szenderítésén túl fontos szempont volt, hogy a többi potenciális bűnelkövetőnek is kedvét szegjék hasonló tettek elkövetésétől. Az akasztásos módszer elrettentő ereje a gyakran elég sokáig (lásd alább) elhúzódó, valószínűleg nem éppen a legkellemesebbek közül való haláltusában, valamint a kötélen himbálózni hagyott és gyakran a hús lefoszlásáig közszemlére tett holttestek látványában keresendő.
Az akasztás soha nem tartozott az “előkelőbb” kivégzési módszerek közé. A középkorban és a kora újkorban leginkább közrendűek büntetésének számított főben járó bűnök elkövetése esetén. Különösen igaz ez Franciaországra, ahol a nemesen születettek egyik kiváltsága volt, hogy őket semmilyen körülmények között sem ítélhették kötél általi halálra. Nekik a lefejezés jutott osztályrészül. Angliában a főrendeket (hercegek, királyi hercegek) nem volt ildomos akármilyen durva, szálkás kenderkötéllel felkötni, az ilyen finom úriembereknek és úrasszonyoknak bizony selyemkötél dukált. Érdekes módon a “selyemzsinórt kapott” kifejezés nem innen származik, bár a mondás eredete igen hasonló: az Oszmán Birodalomban a szultán szemében kegyvesztetté vált előkelő alattvalók kiváltsága volt ez, egy vékony selyemzsinórral fojtották meg őket.
Dacára annak, hogy ha az akasztásos kivégzési módszer szóba kerül, mindenki tisztában van vele, miről is van szó, az akasztásnak évek során számos válfaja, módszere került kidolgozásra, melyek egymástól több esetben lényegesen eltérnek. Egyes változatok a kivégzendő személy minél hosszabban tartó vagy intenzívebb szenvedését, megaláztatását voltak hivatottak szolgálni, míg más változatok éppen ellentétes előjellel változtak: a kor előrehaladtával alakultak ki, tökéletesítve az addigi módszereket, az elítéltek szenvedését igyekeztek a szükséges minimumhoz közelíteni. Mai modern korunkra ezen utóbbi módszerek hagyományozódtak át leginkább, hiszen mint tudjuk, a világ számos országában (köztük az Egyesült Államok Washington és New Hampshire államaiban is, ahol a méreginjekció alternatívája) az akasztás a mai napig hivatalos kivégzési módszernek számít. Magyarországon is csupán a rendszerváltáskor, 1990-ben törölték el, mint a halálbüntetés végrehajtási módját. Idehaza az utolsó kötél általi halálra ítélt foglyot 1988. július 14-én végezték ki, Budapesten. A következőkben tehát az akasztás különböző válfajaival fogunk megismerkedni.
Felfüggesztés
Az akasztás kivitelezésének legegyszerűbb formája, mely esetében az elítéltet a nyakára hurkolt kötél segítségével teljesen vagy részben elemelik a talajtól, így a saját testsúly szorítja meg a nyakán a hurkot. Teljes felfüggesztés nem feltétlenül szükséges: a talajra részben leérő láb nem akadályozza, csupán elnyújtja a haláltusát, mely teljes felfüggesztés mellett akár húsz percig is eltarthat. A halál oka leggyakrabban fulladás, de szívmegállás is előfordulhat. Élettani szempontból a nyaktájékon megszoruló kötél egyrészről elzárja a légutakat, mely hosszabb távon fulladáshoz vezet, a juguláris véna és a carotis artéria, esetenként a vertebrális artéria összenyomódása az agyi vérellátást akadályozza, mely jó esetben gyors ájuláshoz segíti alanyunkat, a carotis sinusra kifejtett nyomás pedig a carotis reflex kiváltásával szívmegállást okoz. Ezen utóbbiak sajnos erősen függenek a kötél által kifejtett nyomóerőtől, így végső soron a személy testtömegétől. Jó esetben tehát az ilyen módon felkötött ember egy relatíve gyors eszméletvesztés után távozik az élők sorából, rossz esetben 10-20 percnyi gyötrelem vár rá. A halál beálltát a szívmegállás idejéhez viszonyítják (módszertől függetlenül), ám különösen a régi időkben – feltéve persze, hogy a kivégzés elrettentő ereje nem játszott szerepet – a testet gyakran akár egy óráig is lógni hagyták, e módon biztosítva, hogy az elítélt biztosan kiszenvedjen.
Rövid eséses akasztás
Ez a módszer mindössze abban különbözik a felfüggesztéses variánstól, hogy az elítéltet nem elemelik a talajtól, hanem valamilyen alacsony emelvényre állítják, majd arról vagy lelökik vagy kihúzzák alóla azt. A megfeszülő kötél ereje – a rövid esési út miatt – nem elég ahhoz, hogy az áldozat nyakát eltörje, így a halál beálltának folyamata lényegében megegyezik a fent leírtakkal. Érdemes megemlíteni, hogy ezen két módszer használatos öngyilkosságok esetében is (az önakasztás férfiaknál első, nőknél második helyen szerepel – a gyógyszer túladagolás után -, mint öngyilkossági módszer az olyan országokban, ahol a lőfegyver tartás erősen keretek közé szabott). Látható, hogy ezek a metódusok egyáltalán nem tekinthetőek fájdalommentesnek.
Bitó, avagy az osztrák-magyar “cölöpös” módszer
Az Osztrák-Magyar Monarchia idejében kidolgozott módszer, melynek során az elítéltet a nyakánál fogva egy cölöphöz kötözték, majd a végtagjaira hurkolt további kötelek segítségével a hóhér, illetve a hóhérsegédek a föld felé húzták a testet. Ezáltal az alany saját súlyán kívül további húzóerőt gyakoroltak a nyakra szoruló kötélre, mely végső soron gyorsabb eredményt hozott. Előfordult, hogy a bitóra ítélt egyének nyakát eltörték, tovább gyorsítva a folyamatot, illetve csökkentve az elhúzódó szenvedést. A cölöpös módszert csehszlovák szomszédaink is átvették, és egészen a halálbüntetés 1990-es eltörléséig aktívan gyakorolták.
Hosszú eséses, vagy standard eséses eljárás
Az angolszász országokban 1866-tól bevezetett eljárás lényege, hogy az elítéltet kötéllel a nyakában 1,2-1,8 méter magasról ledobják. A megfeszülő kötél által keltett erőhatás így – a legtöbb esetben – elég ahhoz, hogy az illető nyakát eltörje, megelőzve az elhúzódó szenvedést. Az ilyen jellegű gerincsérülés igen jellegzetes, a szakirodalomba mint hangman’s törés vagy “akasztott ember törése” vonult be. Ennek során a gerincvelő a nyaki részen elszakad, megakadályozva minden további ingerületátvitelt az agyba a test alsóbb régióiból. Előfordul a nagyobb nyaki verőerek szakadása is, mely – az gerincsérüléssel együtt – nagyon gyors eszméletvesztéshez vezet. A halál oka ebben az esetben is légzésbénulás következtében bekövetkező fulladás, vagy azt megelőző szívmegállás.
Kimért hosszú eséses, vagy hosszú eséses akasztás
A hosszú eséses eljárás kapcsán kétféle probléma állhatott elő: az esés túl rövidre sikeredet és a nyakcsigolya nem volt hajlandó eltörni – mely igen hosszú, és az avatatlan szemnek meglehetősen vérfagyasztó haláltusához vezetett – vagy az esés túl nagyra sikeredett és a kelleténél nagyobb erőhatás letépte az elítélt fejét, mely szintén nem tartozott már akkoriban sem az igazán épületes látvány kategóriába. Ezen balesetek elkerülése érdekében 1872-től – és szintén Nagy-Britanniában – bevezetésre került az úgynevezett kimért hosszú eséses eljárás, mely már az elítélt súlyát és magasságát is számításba vette. A gyakorlatban a hóhérok táblázatokat használtak az esés hosszának helyes megállapítására, melyek az idők során egyre pontosabbá váltak és egyre több faktort vettek figyelembe. Fontos szempont például az elítélt fejének és a kötél csomójának helyzete a kivégzés megkezdésekor: ezt szabályosan az áldozat bal füle mögé helyezik, hogy a csomó által a nyakra mért ütés ereje minél optimálisabb legyen. Mindezek ellenére balesetek mind a mai napig előfordulnak: legutóbb épp az Irakban 2007-ben emberiesség elleni bűntettekért elítélt és kivégzett Barzan Mohamed akasztása során vált el az elítélt feje a testétől a kötél megfeszülésekor.
Szintén modern kori vívmány a csuklya alkalmazása az elítélt fején, mely többszörös célt szolgál. Egy résztől az elítélt kisebb valószínűséggel rántja el a fejét a kivégzés pillanatában, biztosítva ezzel, hogy a kötél csomója a helyén maradjon. Eleinte a csuklyát már a halálsoron feltették a halálra szántra, ám a tapasztalat azt mutatta, hogy a fogoly nyugodtabban viselkedik, ha látja, mi történik körülötte, így később csak közvetlenül az akasztás előtt húzták azt a fejére. Másodsorban a csuklya megkíméli az ítélet-végrehajtókat és a nézőket a kivégzett személy arcának látványától (szájból kilógó, megdagadt nyelv, kidülledt, véreres szemek). Végül pedig a csuklya bizonyos fokig védi a nyakat a kötéltől, ezáltal kisebb az esélye a mély, húsba hatoló bevágódásoknak, vagy a fej leszakadásának. A kivégzésre váró kezét leggyakrabban a háta mögött, néha a teste előtt kötözik össze, valamint a lábára is béklyó kerül. A múlt század elején még szokásban volt a női foglyok szoknyájának lekötözése is, mely meggátolta annak esés közbeni fellibbenését.
Amellett, hogy az akasztásos kivégzések szinte állandó velejárója a záróizmok elengedése és ezáltal vizelet, illetve széklet ürítése az elhunytaknál, egy érdekes jelenséget is megfigyeltek. Számos akasztás útján kivégzett férfinál a halál beállta után is fennmaradó erekciót észleltek, melyet gyakran ondó ürítése is kísért. Az akasztás során fellépő poszt mortem erekciót a köztudatban gyakran összemossák a fojtogatásos szexuális játékokkal, sőt olyasféle urbánus legenda is létezik, mely szerint az elítéltek valójában orgazmust élnek át a kötélen lógva. Akasztás során azonban az erekció a gerincvelő sérülése folytán jön létre, míg a magömlés pusztán a záróizmok elernyedésének és simaizomgörcsök következménye. Nagyon hasonló szimptómákat írtak le fejlövés áldozatainál, sőt életben maradt, gerincsérült betegeknél. A fojtogatós játékok során létrejövő fokozott gyönyörérzet a köztiagy oxigénhiányos állapotában kialakuló ingerületek következménye, ilyen formán vajmi kevés kapcsolatban áll a poszt mortem erekció jelenségével.
Fordított akasztás
Immáron magunk mögött hagyjuk a modern akasztási eljárás fejlődésének lépcsőfokait és visszautazunk a regényes középkorba, illetve kora újkorba, amikor az intézményesített kegyetlenkedés még igazán a virágkorát élte. A fordított akasztás egy leginkább zsidók számára fenntartott – bár nem-zsidókat is végeztek ki ilyen módszerrel – eljárás, mely a bűnös maximális megalázására, illetve szenvedéseinek elnyújtására szolgál. Az elítéltet a lábánál fogva kötötték föl két függőleges oszlop közé vízszintesen felerősített gerendára, mellé pedig, a szerencsétlen két oldalára egy-egy kutyát akasztottak hasonló módszerrel. A pánikba esett állatok mély, vérző sebeket ejtettek az áldozaton, aki végső soron a vérveszteségbe, sebfertőzésbe halt bele, vagy még rosszabb esetben szomjan halt. Ez akár egy hétig is eltarthatott. Léteznek történetek fordított akasztásra ítélt zsidókról, akik az akasztófán való megkeresztelkedéssel jogot formálhattak arra, hogy rendes, keresztényi módon, a nyakuknál fogva akasszák fel őket, ezúttal kutyák nélkül.
Bordáknál fogva való fellógatás
Viszonylag ritkább, de a fentinél nem kevésbé rettenetes kivégzési mód volt a bordáknál való felakasztás. Először késsel egy bemetszést ejtettek az alany oldalán, majd egy hegyes vaskampót vezettek a sebbe úgy, hogy az a kivégzésre ítélt bordáiba akadjon, de létfontosságú szervet ne sértsen. Ezután a szerencsétlen flótást ennél fogva egy akasztófára lógatták. A halál oka a fentiekhez hasonló módon sebfertőzés, illetve szomjhalál volt. Oroszországból a 17-18. század fordulójáról származó feljegyzések szerint egyesek akár három teljes napig is húzhatták a kampóra húzva.
(Gabblack)
Korábbi cikkeink:
I. rész: Kínai vízcseppes kínzás
II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek
III. rész: Rovarokkal élve megetetés
V. rész: Bambusszal való kínzás
XIII. rész: Ling Chi, avagy halál ezer vágással
XIV. rész: Kínzások és kivégzések Magyarországon – különkiadás
Be the first to comment on "Kínzások és kivégzések XV. – Akasztás"