Folytatásokat és előzményfilmeket mindig több csipet sóval érdemes fogyasztani – különösen akkor, ha az adott darabot már maguk a készítők is lassan “elveszett filmként” kezelik a leforgatása óta eltelt idő miatt, a premierre pedig olyan visszafogott, szerény módon került sor a nagy múltú sorozat ellenére, hogy az már-már nevetséges. A Texasi Láncfűrészes széria legújabb darabjánál a fentiek mindegyike teljesül – de tényleg olyan katasztrófa lett, mint amilyennek a körülmények sejtetik?

Mielőtt belemennénk a részletekbe, játsszuk el egyik kedvenc játékomat, a Texasi Láncfűrészes Kronológiát! Mivel majdnem minden film a széria más-más pontját rebootolja, folytatja, egészíti ki, közel sem mindegy, mit mivel kötünk össze. A megoldás esetünkben, hogy a Leatherface a legfrissebb, a Lionsgate stúdió szerinti kontinuitást követi: az 1974-es eredeti és a 2013-as Örökség képezik csak a kánon részét, a maradék három filmet, a remaket és annak előzményét ignorálnunk kell. Ezen belül előzménytörténet, melynek nagy része nyolc évvel az eredeti film eseményei előtt játszódik.

A Sawyer család igen barátságos körülmények között nevelgeti csemetéit: a gyerkőcöknek már viszonylag korán meg kell tanulniuk, hogyan bontsák fel láncfűrésszel a birtokukra tévedő tolvajokat, és álcázzák balesetnek kannibál konyhaművészetük alapanyagainak beszerzését. Egyik ilyen vadászatuk során sikeresen kivégzik a helyi seriff lányát, a mentálisan instabil apuka pedig ezért a maga módján bosszút áll, és a gyermekvédelem kezére adja a Sawyer család legfiatalabb tagját Jebediah-t.

Telnek-múlnak az évek, Jeb és sorstársai problémás fiatalokból szociopata, potenciális tömeggyilkosokká cseperednek a szadista pszichiáterek keze alatt, miközben Sawyer mama évről – évre küzd időközben kötelező névváltoztatáson átesett fiacskájának visszaszerzésén. Amikor az intézetet vezető doki a biztosnak tűnő próbálkozás végén is csak az arcába röhög, anyu a kezébe veszi a dolgokat, és szabotálja a létesítmény biztonsági rendszerét, lehetőséget adva így a fiatalságnak, hogy lemészárolják a személyzet nagy részét, majd négyen közülük egy fiatal nővért túszul ejtve megszökjenek.

Hogy a négyes három potenciális jelöltjéből pontosan ki az, akinek a fináléban emberbőr fog feszülni az arcán és láncfűrész berregni a kezében, a film megpróbálja egy hatalmas csavarként tartogatni, miközben hőseink a bosszúra szomjazó, megszállott seriffel a nyomukban haladnak nihilista, vérben gazdag útjukon. Néha meg-megmutatják a bennük rejlő embert, hogy azt alig egy pillanattal később maga alá nyomja a kiúttalan, könyörtelen valóság, a közösség és a túlélés által indukált kényszer. A Leatherface egyik legjobb eleme, hogy nincs igazán pozitív főhős – sem a seriff, sem a fiatalok, de még az általuk hurcolt nővérke sem áll a morális magaslat csúcsán. Végső soron mindenki magáért küzd, az elmebajból pedig végül a család a kiút – bármilyen legyen is az.

Az egyetlen ok, amiért még az igen baljós előjelek ellenére is bíztam a filmben, a francia rendezőpáros, Julien Maury és Alexandre Bustillo voltak, akiknek az utóbbi években számtalan kiváló darabot, többek között egyik kedvenc újhullámos francia horroromat, az Inside-ot is köszönhettük. A páros pedig nem is hazudtolta meg magát, naturalista, felkavaró módon szállítják a gore-t, a szándékosan beteges és hatásvadász képsorokat, ahol nem tabu a kiloccsanó agyvelő, a lefejezés, de még a nyálkás nekrofil szex sem. A film meglepően jól működne – ha nem kellene Texasi Láncfűrészesnek is lennie egyben.

A gondot úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, mintha a végeredmény két különböző film forgatókönyveinek összeszerkesztéséből született volna. Az egyik egy Texasi Láncfűrészes előzményfilm a 2013-as Örökség hangulatában, a másik egy meglehetősen elborult, nihilista horror. Az utóbbi az a rész, ami működik, és szerencsére a játékidő nagy részét is kiteszi, ám az sem hibátlanul. Ahhoz ugyanis, hogy valóban átérezzük a menekülő fiatalok helyzetét, sorsát, terveiket, a tetteik okát, borzasztóan hiányzik a karakterépítés. A film elején és végén bedobált Texasi Láncfűrészeshez kapcsolódó részek, illetve utalások azonban  fájóan kevesek lesznek komolyabb rajongóknak.

A probléma leginkább a konkrét előzményfilm aspektuson, és a nagy csavar kapcsán érezhető: mivel nem tudjuk, hogy a három jelölt közül vajon kiből lesz Bőrpofa, a film nem adja meg a számára szükséges fókuszt, amellyel súlya lenne annak, ahogy egy problémás, lelkileg szinte a végletekig sérült, ám a maga módján a menekülésről, a szabadságról ábrándozó fiatalból végül a Sawyer család könyörtelen, szadista hóhérjává válik. Az aluljátszott motiváció, a játékidő hiánya pedig végső soron hatványozva igaz minden további karakterre: sem a seriff, sem az elrabolt nővérke, sem a Sawyer család, sem a többi fiatal nem kapnak elég játékidőt ahhoz, hogy kiteljesedjenek, hogy a tetteik, esetenként a haláluk valamilyen komolyabb, megrázóbb reakciót válthasson ki.

És mindössze annyi kellett volna, hogy a Texasi Láncfűrészeshez kapcsolódó részeket kivágják, és helyettük többet foglalkoznak a karakterekkel. Vagy még diplomatikusabb ötlet: a film első tíz percét törölni, és a Sawyer családdal csak akkor ismerkedhettünk volna meg, amikor Jeb végre hazatér, és ekkor láthattuk volna, mi számára a családi idill, ami egyszerre mennyeibb és borzalmasabb, mint bármi, amit addig a film során átélt.

Összességében viszont kellemes film, sokkal jobb, mint amilyenre a rengeteg halasztás, az alaptörténet alapján számítani mertem volna. A fent részletesen kifejtett kettősségen, és az abból eredő történeti lyukakon túl nem tudok más súlyosabb problémát felhozni (talán még annyit, hogy a Sawyer ház dekorációja tartalmaz néhány elég szánalmas, halloweeni dekorációkat idéző koponyát és csontot, amelyek főleg az eredeti film hasonló díszleteihez képest kicsit szánalmasak). Az Örökségnél jóval hűbben nyúl a texasi mítoszhoz – egy megtekintést pedig lehet még akkor is ajánlanék, ha valaki nem ismeri behatóbban a szériát. Azért a francia urak ennél sokkal többre is képesek, a Texasi Láncfűrészes szériában pedig ennél sokkal több potenciál van. Elfogadható kiegyezés, de remélem a Lionsgate egy ponton végre valami igazán (pozitív értelemben) emlékezetes alkotást is ki fog hozni a sorozatból.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee