Bár a Netflix Death Note filmje kritikai értelemben bukás volt (a cikk megírásának pillanatában 4,7-en áll IMDB-n, és folyamatosan csökken), nem szabad szó nélkül elmenni amellett, hogy egyes megoldásai nem csak jók, hanem példaértékűek voltak az adaptációfilmek számára. Ez a néhány felcsillanó pillanat persze nem tudja megmenteni a filmet a forgatókönyv alapvető hibáitól; de talán segít, hogy a filmre ne egy kupac szarként tekintünk, hanem egy állomásra a jó adaptációfilmek felé vezető úton.

 

…avagy öt dolog, ami azért mégis csak jó volt a Netflix Death Note-jában.

 

1, A karakterek idomulnak az adaptációs változásokhoz

Ha már valamilyen indokból úgy döntött a kreatív team, hogy tegyük a filmet egy másik helyszínre, akkor a karaktereknek is változniuk KELL. Light személyisége, az egész karakter olyan mélyen gyökerezik a japán kultúrában, hogy ha kontextus nélkül átemelnék Seattle-be, az körülbelül annyira lenne hiteles, mint egy holland nemesi családból származó gengszterrapper. Itt a feldolgozásban viszont figyelembe vették, hogy ha valaki ilyen családi háttérrel, egy ilyen környezetben nő fel, abból hamarabb lesz egy Light Turner-féle idegbeteg tumblrszökevény, mint egy Yagami Light-féle hideg és számító pszichopata.

(És még itt tisztázzuk, hogy mi a helyzet a whitewashinggal: politikai korrektséget számon kérni egy művészeti terméken felesleges, mivel a művészeti termékeknek eleve nem a korrektség a funkciója, hanem hogy megmutasson nekünk egy szeletet a világból, az a szelet pedig nem mindig korrekt. Így ahogy a Django-ban sem szabad kiakadni a niggerezésen, itt sem szabad whitewashingot kiáltani, ha a kifogásolt elem illik a történetbe, és van funkciója. Nos, Seattle-ben (bár az ázsiaiak aránya a lakosságban az amerikai átlag két és félszerese) teljesen hihető egy fehér Light – de miért van ez az egész sztori Seattle-ben? A helyszínváltás semmit nem ad hozzá a történethez, pedig egy magát mindenki fölé helyező elmebeteg tömeggyilkos középiskolás, aki ráadásul fehér és amerikai, elég jó alapot adott volna aktuális témák megkapargatásához, de nem, teljesen kihagytak minden társadalmi narratívát a filmből (ami pedig az eredetinek egy fontos része volt, csak ott ugye a japán társadalomra vetítve). Szóval ha valamit kritizálsz, az a helyszínváltás legyen, mert az valóban céltalan és felesleges volt, a “whitewashing” csak ennek a rossz döntésnek az egyenes következménye.)

 

2, Mitológiai alapok

Az eredeti Death Note nagyban támaszkodik a japán és a keresztény, konkrétabban katolikus mitológiára. A történet Seattle-be helyezésével ez háttérbe szorul (a japánból csak Ryuk, a katolikusból pedig csak egy pedofil papra ráomló katedrális marad meg), viszont az alkotók érezhették a keletkező űrt, és megpróbálták kitölteni valamivel, ami mégis mitológia-szerű, de azért ízig-vérig amerikai: összeesküvés-elmélettel! A Montauk-sziget, ahonnan ebben az adaptációban L származik, az egyik legnépszerűbb konteós helyszín, Roswell-el és 9/11-gyel említhető egy lapon (és személyes kedvencem). Néhány szociológus szerint manapság a konteóknak valóban olyan közösségkovácsoló funkciója van, mint valaha a legendáknak volt; így ha halálisteneket, viking isteneket vagy amazonokat vászonra lehet vinni szórakoztató, közönségbarát módon, akkor a konteókkal is működhet ugyan ez. (A “vászonra vinni” itt természetesen abszolút képletesen értendő, ez egy Netfilx Original film, tehát nem mozis vetítésre szánták.)

 

3, Mi(s)a

Már az eredeti mangában is nagyon irritált, hogy Misa, akinek egyébként megvan a magához való esze, egy buta, csipogó, súlytalan, buta, befolyásolható és BUTA karakterré válik, ha Light megjelenik mellette. Ha bármit is fel lehet róni a mangának (ami pedig közel van a tökéleteshez), akkor az az erős női karakterek hiánya: az egyetlen értelmes csajt, Misora Naomit a második könyvben megölik, Misa pedig, nos… ő Misa.

Mia viszont teljesen más; minden tökösség és őrültség, ami az adaptáció Lightjából hiányzik, az benne ölt testet. És ezzel visszatérnek a karakter alapjaihoz: az alkotók többször említették, hogy L-hez (többek között) Batman szolgált inspirációként, innen pedig csak egy kis lépés feltételezni, hogy Misában eredetileg volt valamennyi Harley Quinn-ből. A két karakter kapcsolata oda-vissza működik, és annyira szoros, hogy egy 2013-as Harley Quinn képregényben szerepel a következő kép (eredeti képkocka a Harley Quinn invades Comic Con International: San Diego című füzetből):

Ezek után akár jó ötletnek is tűnhet Mi(s)át őrült pszichopata zseninek ábrázolni (és Harley egyik ikonikus pózát is megkapja a végén) – ha nem épp most gyógyulnánk ki a Suicide Squad okozta traumából. De ötletnek tényleg jó, hogy egy adaptáció reflektáljon azokra a történetekre, amik az eredeti műhöz szolgáltak inspirációként, és azokra is, amiket az eredeti ihletett.

 

4, Horror-atmoszféra

Végre egy Death Note adaptáció, ami felfedezte a “horror” címkét az eredeti manga zsánermegjelölésében! Az anime-verzió műfajából adódóan sokkal humorosabbra vette a figurát, mint ami nekem jól csúszott volna egy ilyen témához, a japán filmadaptációk pedig inkább az animéből (vagy még abból se) építkeztek. Így az eredeti, sötét, sokszor gótikusba hajló hangulat és a néha igencsak véres jelenetek elmaradtak vagy súlytalanná váltak. A Netflix-féle verziónak viszont tényleg sötét légköre van, némelyik gyilkosság már-már a Végső állomás sorsszerű halálait idézi, folyik a vér, és még jumpscare-ek is akadnak elvétve.

 

5, El mertek térni az alapanyagtól

Ha már egyszer változott a helyszín és a karakterek, akkor logikus, hogy a történet sem maradhatott ugyan az, hiszen más személyiségek nyilván máshogy reagálnak egy adott helyzetben, és az első eltéréstől kezdve pillangóhatás. Sok adaptációt láttunk már, ami belefulladt az eredetibe: a karakterek próbálnak eltérni, de a cselekmény a könyvet követi, mert CSAK. Pedig a loosely based adaptációknak is van értelme, sőt; szerintem a film legnagyobb problémája éppen az volt, hogy annyira egy Light–L szembenállást akartak kreálni, hogy közben nem vették észre, hogy ezek a karakterek nem azok a karakterek. Mehettek volna messzebbre az eltérésben, talán a neveket sem kellett volna megtartani, egyszerűen Ryuk következő kalandjaként eladni, hogy egy AHS-rajongó tumblrboynak és egy pszichopata pompomlánynak adja a Death Note-ot – hátha kötöttségek nélkül a forgatókönyvíró is ki tudott volna izzadni valami értelmesebbet, és nem haragítják magukra a vérfanokat.