1990. Tommy Lee Wallace egy kétrészes, közel három órás, televíziós költségvetésből készült produkcióval megpróbálta érdemben bemutatni Stephen King AZ című, több mint ezeroldalas regényének esszenciáját, ami Tim Curry legendás főszerepével, és bár minimális para-faktorral, kissé erőltetett hangnemben, de mégis valahol szerethető hangulatban vált klasszikussá. 2017. 27 évvel később (talán véletlen lenne ez vagy egy jól sikerült marketingfogás?! mert ugye eredetileg is huszonhét évente támad újra a szörny) Andy Muscietti rendező elkészítette a legendás King regény újra-feldolgozását. De ez a mozi már egy egészen más ligában játszik!

Történetünk mit sem változott: a Maine államban lévő Derry városában ártatlan kisgyermekek tűnnek el nyomtalanul, többek között az egyik főszereplő, Bill Denbrough öccse is. Billyt érthető módon nem hagyja nyugodni az eset, és hendikep-pozitív sulis haverjaival (vagy ahogy ők nevezik magukat: a Vesztesek Klubja) nekiállnak megfejteni a rejtélyt, mely Derry sötét és nyomasztó múltjából ered. Egy sor ijesztőbbnél-ijesztőbb látomás, valamint a felsős Henry Bowers és bandájának szemétkedése után lejutnak a városka csatornarendszerébe, ahol aztán szembekerülnek az igazi Gonosszal…

RA: Ugyan a horror legnagyszerűbb mesterének regény-adaptációját már láthattuk egyszer régen, de ez az új változat a mostani generációnak igényeinek megfelelően próbálja bemutatni Derry városának alakváltó szörnyetegét. Andy Muscietti újraálmodta nekünk – felturbózva, csodálatos képi világgal, speciális effektusokkal, odavágó zenei betétekkel, némi humorral átszőve, és persze vérrel átitatva. Hangulata magával ragadja az embert, ismét kamaszodó gyereknek érezheti magát. Akinek tetszett az eredeti, az most sem fog csalódni. Ugye te is akarsz egy lufit? 🙂

Értékelés: 8/10

Dolores: Ami személyemet illeti, tényként kezelendő, hogy nem szeretem a remake-eket, ennek pedig egészen egyszerű oka van: a legtöbb egy rakás szemétként kategorizálható. Nettó 5 perc alatt össze tudnám számolni, hány olyan feldolgozás készült az elmúlt években, ami megüti az értékelhető kategóriát.

További tényként kezelendő, hogy nagyon szeretem Stephen King munkásságát – nyilván elsősorban az írott anyagra gondolok -, ezen belül pedig az „Az” darabot, aminek a 90-es stemplivel ellátott filmes változata az egyik legjobb adaptáció lett. Ahhoz képest, hogy egy 27 évvel ezelőtti alkotásról beszélünk, a mai napig egy nézhető, szórakoztató, jól összehozott cuccnak definiálható (óócsakazaz elcseszett vég..), így kicsit tamáskodva ugyan, de kíváncsian vártam a szeptembert, hogyan sikerül abszolválni az újrafeldolgozás nehéz feladatát.

A misszió hozományaként azt kell mondjam, hogy egy egész kellemes darabot sikerült összehozni, ami a remake kategóriában is megállja a helyét. Transzba ugyan nem estem a filmtől, és az izgalmi-barométer mutatóm sem futott bele a piros mezőbe, de semmiképp sem mondanám, hogy hiábavaló volt a belefeccölt munka.

A sztori feltehetőleg sokak számára ismeretes, az eredetihez képest bizonyos események/közjátékok másként alakultak, de a történet tekintetében ez kevésbé releváns, az pedig nem feltétlen értékelendő negatívumként, ha innovatívak vagyunk 1-2 mozzanatot illetően, a lényeg, hogy jól süljön el. Ami magát, Pennywise-ot illet, ha össze akarnám hasonlítani Tim Curry és Bill Skarsgård játékát, az olyan lenne, mintha Jack Nickolson és Heath Ledger Joker alakját vonnám párhuzamba. Bár karakterként, funkciójukat tekintve megegyeznek, mégis más perspektívából közelítik meg őket, azonban mindezt figyelmen kívül hagyván kijelenthető, hogy egyik változatot sem voksolnám meg szomszédnak a 62/A-ba a havi közgyűlésen.

Míg a Nicholson/Curry típusra azt mondanám, hogy egy kattant pszichopata, akinél képtelen vagy direkte behatárolni, hogy 2 tébolyodott vihogás között mikor vágja a fejedbe a baltát, addig a Ledger/ Skarsgård variánsnál viszont pontosan tisztában vagy azzal, hogy bármikor kirághatja a májad a helyiről. Ennek tükrében amondó vagyok, hogy mindkét verzió járja a maga kis útját, de személyes ízlés alapján a Tim féle pszicho-bohóc engem jobban megkapott, noha nyilván ez is egyéni szájíz kérdése.

Ami a Loser Club tagjait illeti, egészen jól össze lettek válogatva, ámbár Stan, valamint Ben alakja nekem kicsit kilógott, jobban preferáltam belőlük a régebbi prototípust, továbbá, az újratöltött alakulatból kevésbé jött át az a fajta összetartás, amit a lúzerségük és a közös túlélő-tripek adtak az eredeti változatban.

“Nem rossz, nem rossz” – mondom, azonban az én szívem visszahúz az oldschool darab hangulatához. Valamiképp jobban megütött az atmoszféra, amit a szereplők és a megvalósítás mixtúrájából szippantottam magamba. Meglehet, előnyként funkcionált a kilencvenes kivitelezés esetében, hogy a felnőtt-tinédzser vonal összefolyt, és a két idősíkot vegyítve, főként flashbackekkel vittek vissza az időben, ezek segítségével ismertük meg a múltban történt eseményeket, amik látképe attól függött, hogy épp melyik szereplő merengett el a véres hajdankoron. Ezek a személyes történetek a film folyamán nagyon korrektül egybeolvadtak és álltak össze a komplett cselekménnyé. Persze mindez a jelenlegi filmben kevésbé lett volna megoldható, hiszen míg az ókori verziót egy kétrészes mini-sorozatnak szánták, addig az idei variánst egy különálló, egy estét filmben képzelték el, én pedig várom a folytatást, ami természetesen 27 évvel később játszódik.

Lábjegyzetben említeném, hogy az egyetlen dolog, amin nagyon fintorogtam – és ez nem a film hibája -, hogy sajnálatos módon csak szinkronosan elérhető (vagy eredeti nyelven, felirat nélkül), ami szerintem borzalmas lett és egyben rontotta is az élményt. S bár siralmam az összes szereplőre értendő, mégis Pennywise orgánuma csúszott a legjobban félre, akár egy génhibás mezei poszáta, aki meglógott a logopédus elől, és hát valljuk be, egy gyilok-bohóc esetében ez nem éppen hatásos.

Eredeti nyelven biztos újranézést igényel részemről.

Értékelés: 7/10

eyescream: Ha röviden kéne jellemeznem Andy Muscietti (Mama) 135 perces moziját, akkor csak annyit mondanék, hogy modern és szórakoztató. Bár a történet központi váza nem változott, a körítést átírták – én inkább a modernizálták szót használnám arra, hogy az egyes ódivatúnak ható részeket (pl. gátépítés) kihagytak, másokat hozzáadtak (romház felderítése), mégis úgy éreztem, valahogy megmaradt benne az a fajta, külső szemmel lúzereknek látott fiatalok őszinte barátságáról és az egymásért való kiállásról szóló alapkoncepció – nekem több alkalommal is beugrott King Állj mellém-je, illetve a Spielberg kertvárosi fiatalokról szóló kaland-klasszikusa, a Kincsvadászok –, mely anno a régi változatot is jellemezte, csak itt és most a játékidő ezt sokkal inkább megengedte. Merthogy spoiler vagy sem, de filmünkben kizárólag a regény első felét, vagyis a fiatalkori epizódot láthatjuk viszont – szóval nincs meg az oda-vissza ugrálás, mint a régebbi adaptációban vagy a regényben.

Ebben a több mint kétórás játékidőben természetesen a mai nézőközönség megnövekedett ingerküszöbére is illett tekintettel lenni, így tehát egy potenciálisan sikergyanús horror-mozi kötelező elemei sem maradhattak el, úgymint totál kiszámítható jump scare-ek, feleslegesen behozott hatásvadász jelenetek (romház szobái), szürreális CGI-látványorgia (szeméttorony), de igazából számomra még ezek sem voltak kiábrándítóan túlzottan zavaróak. Gyerekszínészeink is állták a sarat, különösen Richie dumáin lehetett jókat derülni – ha pedig kicsit is figyeltél, olyan korszellemes easter egg-ekre lehetett bukkanni, mint a moziban aktuálisan játszott Tim Burton film, illetve Nightmare on Elm Street 5, a Gremlins 2 plakát az ajtón vagy a New Kids on the Block, haha! Viszont a teljesen újratervezett Pennywise karakterét már elég nehezemre esett megemészteni, főleg ami a permanens mosolygása közepette röhejesen kikandikáló nyuszi(metsző)fogait illeti. Komolyan, senkinek nem tűnt fel ez mennyire béna?! És ha már a címszereplő bohócnál járunk, sajnos a magyar szinkronja is több mint irritálóra sikerült.

Összességében mégis azt mondom, hogy a King-feldolgozások hosszú-hosszú sorában – főleg ami a botrányosan béna, vállalhatatlanul kizsigerelt Setét Tornyot illeti -, és persze a manapság kikerülő remake-forgatagában egy teljesen vállalható újra-mozi lehet. És nem kell félni, mert ahogy mondtam, ez még csak a történet eleje, szóval a tervek szerint ha nem is újabb 27 év múlva, de folytatódik AZ.

Értékelés: 8/10

Köszönjük a lehetőséget az InterCom-nak.